kigördült a vonat
zakatol a kerék
a kosz meg a kárpit
egyesült a nadrággal
senki, még te sem látod
a szövetek csatáját
üres vagon
sivár ahogy megbújtam
ablakon át fürkészem
ahogy szürke a város
ahogy hideg a harc
ami alattam folyik
hidegen hagy
elérjük a sínek mellett
a koszos kávézót
hidegen hagy
ahogy a malteros úr
cukorért panaszkodik
a távolban korai dudaszó
ordibálást követ
talán a flaszterzebra
borzolja a kedélyeket
azt mondják így a jó
hidegen hagy a
sok koszos gatyás
bamba balga
barna a stressz
ahogy ezeket a lényeket
szennyben tartja
csata nálam is
bennem is
lassan
de eldőlni látszik
ahogy farzsebem
szürkülésbe mállik
ahogy elbukják a csatát
a vörös kárpit mezőn
nadrágom ránckatonái
nincs remény
tapadnak az ülés poratkái
két perc
és más üti meg szememet
nyugodt az egyhangú állatkert
ahogy színtelenül lélegzik
fekete és fehér papagájok ketrecben:
ordítóan néma
annyira béna
rózsaszín póni most a divat
sugárút hozzá a szürke véna
néhány szemhunyás
látszik az állomás
onnan már nincs tovább
én lennék, ha lehet,
hisz kint sincs más
csak kosz meg emberek
kong, pang a vagon
csak a kint zajong
és a csata
még most is tart
valaki győzni akart
de a kárpit véresszájú hada
ráncba fojtotta a felkelést
hidegen hagy
folytasd hát a menetelést
YOU ARE READING
GondoBlattok
Poetry"Lelked a dallam..." Verseim egy városról, amivel együtt lélegzünk... mi vagyunk a város. - Verseim rólunk.
