SPIDERMAN (JiKook ff.)

6. rész

Úgy voltam vele, hogy lesz, ami lesz, nem hagyom, hogy bármi elrontsa ezt az estét Jiminnel. Idő közben megettük az ételt, és már csak mindenféle baromságról beszélgettünk. Sokat nevettünk, viccelődtünk.

Hirtelen ötlettől vezérelve a kanapéra löktem magam, majd benyomtam a televíziót. Jimin követett, majd mellém huppant a puha kanapéra. Néztem a képernyőt, majd random elkezdtem kapcsolgatni a csatornákat, míg valami különösre nem figyeltem fel.

-„Egy fiatal nő a Rolf kórházba került, miután egy férfi megpróbálta egy késsel meggyilkolni őt. A felvételek láttán a nőnek sikerült kiütnie a kést a férfi kezéből, így nem tudta szíven szúrni, viszont még így is súlyos problémákat okozott ezzel az orvosoknak. Jelenleg éppen vizsgálják a nyílt sebet."-mondta be a híradós nő.

-May??? –meredtünk értetlenül a képernyőre, megfogtam Chim karját, majd elkezdtem magam után húzni, majd, mint a puskagolyó, úgy rohantunk le a lépcsőn, megcélozva a közeli kórházat. Ezért is nem jó, ha egy társasház legfelső emeletén laksz. Soha életemben nem volt még ilyen mázlim, hogy amint leértünk a buszmegállóba, azonnal jött is a busz. Mindig fél órákat kell rá várnom, ami akkor a legszebb, mikor szakad az eső.

A koszos buszra felszállva, (amin ki tudja melyik leprás fogdosta meg előttem a kapaszkodót) Jiminnel vártunk 5 megállót. Ebben az volt a legjobb, mikor dülöngélt össze vissza a busz, ő pedig pont előttem volt, és... voilà, majdnem elesett, viszont engem ért az a megtiszteltetés, hogy elkapjam őt, amit kicsit makogva, vörös arccal végül meg is köszönt. Mosolyogtam magamban egy kevéske ideig, amíg be nem ugrott, hogy éppen egy kórházba tartunk, ahol az egyik számomra legkedvesebb ember éppen élete legrosszabb óráit éli. Remélem minden rendben lesz.

Ezeket végiggondolva jött rám a felismerés, hogy a rossz megérzésem nem volt hiábavaló. Mostantól mindig hallgatnom kell az ösztöneimre. Talán ez is egy új szuperképesség, mivel ezelőtt semmi ilyen nem fordult elő nálam.

Végre megérkezett a busz a kórházhoz, majd egy őrültként pattantam le róla ismét csak Életem Értelmét magam után húzva. Beléptünk az épületbe, majd már futottunk is a recepcióshoz, hogy megkérdezzük, hányas kórteremben találjuk May-et.

-Jó estét, uram! Elnézést meg tudná mondani, hogy hol találjuk May Jeont?- kérdeztem idegesen dobolva az asztalon, míg ő olyan lassan kezdte el nézegetni a listát, hogy ki melyik teremben van, hogy versenyezhetett volna egy lajhárral is, akkor is veszített volna.

-108-as terem –bökte oda nekünk. Vissza sem köszönt. Ekkora kretént...

Míg a lifttel bíbelődtünk, a gondolataimba férkőzött az a gondolat, hogy láttam csomó embert akik nagyon rossz állapotban voltak. Végiggondoltam, hogy mi lehet a bajuk, majd rájöttem, hogy segítenem kell, hogy több ilyen ne fordulhasson elő. A képességeimmel, és egy álruhával életeket menthetek! Most is megmenthettem volna May-et, ha hallgatok arra a nyomorult ösztönre, hogy „mi van, ha baj van?"

Elkezdtem mindenért magamat okolni, mígnem már olyan keserű fejet vágtam, mint aki citromba harapott.

-Minden rendben lesz, ne aggódj! –eresztett egy iszonyatosan szép mosolyt felém Jimin, miközben végigsimított az alkaromon, majd megállapodott az ujjaimnál és összekulcsolta azokat a sajátjaival. Nem tudom, hogy honnan jött neki ez a bátorság, de nem ellenkeztem. Én is rákulcsoltam ujjaimat az övéire, talán egy PICIT elpirultam! De akkor is én leszek felül! Ennyire inkább nem kéne előreterveznem...

Megkerestük a 108-as termet, majd bekopogtunk, mire egy orvos ajtót nyitott.

-Jó estét! A hozzátartozóm ebben a szobában van, bemehetnénk hozzá? –kérdeztem.

-Hogyne, gyere csak! Te is a hozzátartozója vagy? –kérdezte a doktor Jimintől.

-Hááát... -gondolkodott el a válaszon, majd az orvos meg sem várva a feleletet válaszolt.

-Akkor te itt maradsz! –hangzott el az orvos szájából, ellent mondást nem tűrően.

-Igent kellett volna mondanod... –suttogtam alig hallhatóan neki –Itt maradsz addig, amíg vissza nem jövök? –kérdeztem.

-Persze –felelte, majd elengedte az ujjaimat, de még utoljára rásimított a karomra, majd még visszanéztem rá és beléptem a terembe.

Ahogy beléptem, megpillantottam egy, a mellkasán jó vastag kötéssel rendelkező, fiatal nőt, vagyis May-et. Ahogy megláttam egyből ledermedtem, mert rossz volt így látni. Teljesen lesápadt, beesett arccal pillantott felém. Odamentem, majd leültem a mellette lévő székre és megfogtam a kezét. Szörnyű volt így látni, főleg, hogy tudom, hogy az én hibámból. Hirtelen könnyek gyűltek a szemembe.

-Úgy sajnálom! –gördült le az első könnycsepp, majd mély zokogásba kezdtem előtte.

-Nem a te hibád! –eresztett felém egy halvány mosolyt, majd kissé megszorította a kezem.

-Pedig én magamat okolom... -bőgtem tovább –Meg is halhattál volna!

-De nem haltam.

-Mikor mondtad, hogy elmész tiltakoznom kellett volna... -simítottam a kézfejére –Miért akart megölni téged az a nyomorult?

-Nem tudom, de nem örülök neki, hogy szabadlábon van... -amint ezt kimondta, azon másodpercben ugrott be, hogy nem fogom hagyni, hogy több életet tegyen tönkre. El fogom kapni! Megbosszulom amit tett!

-Vége a látogatási időnek! –szólt az orvos

-Kook, még annyit akartam mondani, hogy amíg én itt vagyok, abban a pár napban megkérdezhetnéd Jiminéket, hogy addig alhatsz-e náluk. –mondta, majd egy kevéske perverz gondolatom támadt, mert Jiminnek egy jó nagy franciaágya van... ( ͡° ͜ʖ ͡°) Viszont amíg náluk leszek, nem fog menni a hősködés. Kivéve ha mégis... Szerintem titokban tudom tartani, hogy mikor és, hogy hova megyek. Meg is van a nevem. Pókembernek fogom ezentúl hívni magam.

Sziasztok! Remélem tetszett a rész, ha igen jelezzétek nekem kommentben és vote-val! Hamarosan folytatom...

xoxo: army239000