2018. május 25. ㅡ Szöul,
Mickey & Nickey
A Nap már az égbolt tetején ágaskodott, ezzel beterítve fényével az egész várost. A tavaszi idő sok embert becsaphat, akárcsak maga Lee Minho is. Az említett, kimért léptekkel haladt előre kavicsos útján, egyenesen munkahelyének irányába. Utálta minden egyes percét az ott töltött időnek. Fel nem tudta fogni, kollégái miért versenyeznek nap, mint nap egymással a csőd szélén álló étteremben, amelyet Mickey & Nickey-nak hívtak. A barna hajú fiatal egy pincér volt, akinek becstelenül jól állt az egyenruha. Számos női vendéggel gyarapodott a hely, miután az utcáról megpillantották a tökéletesség netovábbját. Az étterem nem volt egy hatalmas durranás, nem volt elit és még közepes minőségűnek sem kategorizálta volna be Minho. Szerinte csak egy rothadó falú, putri szemetes volt, ahol a bunkó szakács a fikáját tálalja, a nyálának körítésében. A vendégek gyakran lettek betegek az ott fogyasztott ételek után és rendszeresen jelentették fel a főnököt. Persze nem tudták a naiv lakosok, hogy az illető, akivel dolguk van, egy milliomos, akinek azaz egész hóbelevanc csak egy kis púp a hátán. Nem igazán érdekli. Havonts egyszer osztogatja a béreket a dolgozók között, hogy utána visszaüljön hatalmas villájába és undorítóan egyszerűen élje az életét.
Minho utálta őt is. A szakácsot, a főnököt, a két pincér társát, akik olyan ügyetlenek voltak, hogy mindig a barna tincsesnek kellett takarítani utánuk. Nem értette mit keres ott, de a lakását és megélhetését muszáj volt finanszíroznia valahogy.
Reggel fél nyolc volt, ő pedig lajhárokat megszégyenítő lassúsággal vonszolta magát a Mickey & Nickey-be. Előző nap mindent a helyére tett, így nem kellett sietnie, hogy nyolckor ki tudjon nyitni. Bár legszívesebben láncokkal fogta volna össze az éttermet, hogy aztán felgyújtsa azt. Nem csak a körülötte nyüzsgőket utálta, vagy a felettesét. A vendégek is kiborították őt. A fiatal lányok sóvárgása, erkölcstelen megjegyzéseik és amúgy is! Ilyen fiatalon mit keresnek olyan rövid szoknyákban? Nem baj, ő mézédes mosolyával elkápráztatott mindenkit, majd a konyhában porosodó kukába dobta a borravalója mellé csúsztatott telefonszámokat.
A lábai lassan jártak de végül így is megérkezett a nyikorgó ajtóhoz, amit sajnos nem boríthatott lángokba. Kinyitotta a vas szerkezetet, majd a rajta logó táblát a 'nyitva' feliratra fordította. Szürke pulóverét az öltözőben ledobta magáról, ahogy fekete váltáskáját is, majd a szokásos álarcával visszatért az asztalok közé. Az a májusi nap sem tűnt másabbnak a többinél. Egy idős úr, Choi Minhyuk tért be szokásához híven, hogy legurítson a torkán egy pohár kávét és beszélgetésbe kezdjen a barna tincses pincérrel. Ő volt talán az egyetlen, akit Minho elviselt. Aranyos bácsi volt, megannyi történettel, amit a fiú szívesen hallgatott reggelente egészen addig, amíg az illető nem távozott. Teltek az órák és a környékbeli iskolák diáklányai felszabadultan léptek be a helyiségbe. Ebédet és magát, a szépfiút rendelték maguknak, fogat villogtató vigyorral. Minhonak tényleg kezdett elege lenni belőlük, mégis becsapta őket kedvességével. A fiatalok nem gondolták volna, hogy plátói szerelmüket gyötri a velük töltött idő. Az étterem ajtaja ismét befelé mozgott és a legnépszerűbb pincér már rohant is, hogy felvegye a rendelést.
- Üdvözlöm a Mickey & Nickey-ben, mit adhatok? - kérdezte, majd jegyzettömbjéből az újdonsült vendégre pillantott.
Az előtte ülő fiú szemüveget viselt és egy fekete baseball sapkát. Ruházata egy fehér póló és egy kék farmer volt. Nem tűnt érdekes személynek, Minho lélegzete viszont még ígyis elakadt.
- Elnézést de... ismerjük mi már egymást valahonnan? - a szemüvegét lentebb tolta a szőkés hajú diák, hogy rendesen szemügyre vegye Minho arcát.
- Rég volt már. - suttogta Sarah lágy mosollyal az arcán.
- Tudom kedvesem, tudom. - felelte John. - De végre újra együtt vagyunk.
