2018. június 30. ㅡ Szöul,
Han folyó
Minho és Jisung már egy hónapja randizott. A fiatalabb gyakran megvárta a másikat munkahelye előtt, kezében általában egy-egy csokor fréziával. Tudta, hogy kedvese nem fogja megunni soha az illatos virágok tömkelegét. Egy ártatlan felfedező hadjáratnak indult Jisung négy héttel ezelőtti délutánja, mégis most fülig szerelmesen sétált a Han folyó mellett párjával. Végülis talált valamit, azaz valakit, akivel más, mint a többiek. A szőke fiú boldog volt és ezt nehezen tudta volna megmondani kortársairól. Szabad akaratából volt a barna tincsektől alig látó fiúval és egy bizonyos oknál fogva úgy érezték mindketten, hogy ami köztük van, az örök lesz és megszakíthatatlan. Minho sosem gondolta volna, hogy egyszer az életben talál majd egy olyan személyt, akit nem fog utálni. Az már csak a hab a tortán volt számára, hogy egy olyas valaki lépett, vagyis inkább ült elé, akit ennyire szeretett.
- Olyan gyönyörű ez a hely. - sóhajtotta Jisung a nyári levegőbe.
- Biztos a Han név miatt tetszik ennyire. - viccelődött a mellette sétáló.
A szőke fiú összeráncolta szemöldökét és durcázást színlelve a távolba tekintett.
John, te örök gyerek!
Minhonak mosolyognia kellett a látottak után és megölelnie az apró méregzsákot.
- Éppen komoly voltam! - háborgott Jisung, mint egy kis óvodás.
- Tudom, életem, tudom. - suttogta füleibe a barátja.
A becézgetések, a halk, kellemes szavak. A barna hajú tisztában volt vele, hogy ennyivel le tudja venni Jisungot a lábairól. Az idősebbik óvatosan körbe nézett a keskeny hídon, amelyen álltak és miután nem látott senkit maguk körül, egy lágy csókot lehelt az előtte álló fényes ajkaira. Az a nyári nap csodálatosan telt, túl szépen, hogy bármi is elrontsa. A szerelmük olyan volt, mint egy frissen rügyező virág; üde és ragyogóan csodálatos. A friss pár alig tudott betelni egymással, mintha ösztönük azt súgta volna, nekik együtt kell lenniük, amíg világ a világ.
- Aludj ma nálam. - a borzalmas melegben is kirázta a hideg Jisungot, mikor kedvesének hűvös lehelete végig szaladt nyakának minden izmán.
Az első lépés mindig a tiéd volt.
A kissé lenőtt hajú, ámde még szőke fiú szégyenlősen bólintott, miszerint szívesen ott alszik. Ezzel kézen fogva megindultak Minho lakásának irányába.
Hogy mit hozott az éjszaka?
- Mintha megint a nászéjszakánkon lennénk! - sóhajtotott John.
- Nem is voltunk házasok! - rivalt rá Sarah. - De... Lehettünk volna. - tette hozzá fáradtan.
