Az iskola borzalmas - gondolta mindig is Han Jisung, a diákok megszégyenítője. Utálta a gondolatot, hogy egy olyan dolog vált kötelességévé, amiről még csak nem is dönthet. A szülők bedugják gyerekeiket egy épületbe, ahol a repülni vágyó kis angyalokból, járni alig bíró robotokat gyártanak. Generációk roskadnak meg a négy fal között, a tanárok és a diákok együttese miatt. A gyerekek mindig találnak egy gyenge láncszemet és ahelyett, hogy segítenének neki, inkább belerúgnak mégegyszer. Persze, ha rosszra fordul a helyzet, sírva emlékeznek meg ezek a szemetek, hogy "olyan jó ember volt, nem ezt érdemelte". A szőkére festett fiúnak a gyomra fordult fel minden nap, amikor a termek között rohangált, amikor a tanárok megkérdezték tőle miért nem készített házi feladatot.
Mert elegem van ebből a szarból - válaszolta mindig magában. Az évek csak teltek, ő belőle pedig elveszett a lendület. Eleinte még úgy érezte van értelme az iskolának, most viszont már az élet értelmét sem találja. Esténként az ágyában fekve azon agyal, vajon ő is olyan lesz, mint a többiek? Nem lesz személyes véleménye, ízlése és majd feleségül vesz egy lányt, akit valójában nem szeret de a suliban azt mondták; ez így helyes. A barátai olyanok voltak, mintha csak dekorációk lennének egy üres falon. Jó volt őket nézni és mellettük nem tűnt Jisung olyan felettébb magányosnak. Bármennyire próbált beilleszkedni és úgy tenni, mint aki élete minden tizedmásodpercét élvezi, úgy érezte valami hiányzik. Nem akart úgy felnőni, mint mások. Valamit akart... Mélyen, a lelke azt súgta, hogy szüksége van valamire de még nem tudta mire.
Egy nap, iskola után, ismét a szobájában tengetve az időt, a fiú úgy gondolta keresgetni kellene. Szétnézni a városban és megtalálni azt, amitől majd kitűnhet a sorból. Ezért döntött úgy, hogy a számára ismeretlen Mickey & Nickey-ben fog ebédelni. Amikor kinyitotta a nyikorgó és egyáltalán nem hívogató ajtót, egy furcs érzés kerítette hatalmába. Deja vu? - gondolta. Még sosem járt ott előtte, így fogalma sem volt mi történhetett. Fejét óvatosan megrázva helyet foglalt egy tetszőleges asztalnál, majd megvárta, hogy egy pincér felvegye rendelését.
Egy pincér. Szépséges arccal, szépen ívelt orral és rózsaszirmokhoz hasonlító, gyönyörű ajkakkal. Mikor Jisung tekintete találkozott az előtte álló barna fürtös fiúéval, a levegő megfagyott körülötte, annak ellenére, hogy odakint hét ágra sütött az a bizonyos Nap.
- Elnézést de... ismerjük mi már egymást valahonnan? - arcán pihenő szemüvegét lentebb tolta, hogy végig mérhesse az előtte állót.
A szíve hirtelen hevesen, szaporán kezdett el tombolni mellkasában, maga sem értette miért. Olyan érzése volt, mintha egy halom emléke szűnt volna meg létezni és csak a teste reagálna mindenre. De ez nem volt elég. A pincér is láthatólag ugyanígy érezte magát.
- Lee Minho vagyok. - a fehér ingbe burkolózott fiú végül bemutatkozott és a kezét nyújtotta oda a szőkének.
- Han Jisung. - mosolygott a székben ülő. - Örvendek a találkozásnak.
- Utálja az iskolát! - kiáltotta nevetve John.
Ő sem szerette az oktatási intézményt.
- Ne viccelj! - kuncogott Sarah. - Ő pedig utálja a munkáját! - mesélte felvillanyozva.
A lány sosem szerette azt, amit csinált de nem volt ideje ezen változtatni.
John és Sarah valójában sok mindent nem kedvelt. De egymást... Egymást imádták.
---------------------------
sziasztok!
naaa, hogy tetszik eddig a könyv?
próbálom a legjobbat kihozni az elképzelésemből és remélem átjön azért...
a véleményeteket még mindig nagyon fontosnak tartom, ezért mindenképpen osszátok meg velem!
jó olvasást!
- orexin
