Kényszer [Jungkook ff.] - Befejezett

1. rész

,,A problémák elöli menekülés egy olyan verseny, amelyben sosem nyerhetsz!"

Sosem voltam mintagyerek a szüleim szemében. Mikor megszülettem, apám már lemondott rólam, mivel ő egy fiút szeretett volna, akit olyanná nevelhet, mint amilyen ő. Szerencsétlen öcsémet nap mint nap nyüstöli a tanulmányi eredményét illetően, mivel szerinte neki kitűnőnek kellene lennie, hogy egy napon cégigazgató legyen. 

Csakhogy a fiúnak esze ágában sincs megöregedni egy koszos asztal mögött, a számítógépet bújva naphosszakat. Ő utazni akar, világot látni, és megismerkedni más kultúrákkal. Szeret focizni, kosarazni, tehát egy átlagos gyerek szeretne lenni, de az apám nem engedi neki. Sose emelne rá kezet, túlságosan aranygyereknek gondolja, de mindig üvöltözik vele, ahogy velem is. 

Én már megszoktam, hiszen az első emlékem róla, mikor megpofozott egy törött tányér miatt. Szinte már hozzászoktam, a folyamatos kaffogásához, és ahhoz is, hogy úgy néz rám, mint egy kutyára. Én vagyok a család szégyene, mivel nő vagyok. Eljárok anyám helyett a boltba, mosok és takarítok. Főzni szerencsémre nem kell, mivel ő nem eszik abból, amihez én hozzáértem. Ebből adódóan a konyhában nem érzem otthon magam, szerintem egy rántottát se tudnék csinálni magamnak.

Számtalanszor elgondolkodtam már az öngyilkosságon, de a suli mindig visszaránt, hiszen ott vannak a barátaim, akik elfogadnak. Nem mondok nekik semmit a családi hátteremről, nem engedem, hogy átjöjjenek hozzám, ahogy én sem megyek soha semmilyen bulira. Csak jókat beszélgetek velük, tanulunk, illetve délutánonként elmegyünk egyet fagyizni, de csak rövid időre, hogy ne legyen otthon gond a késői érkezésem miatt.

Amint tizennyolc leszek, elmegyek itthonról, és az se érdekel, ha az első pár hónapot a híd alatt fogom tölteni. Lesz egy rendes munkám, aztán veszek egy házat, és onnantól kezdve elfelejtem a gyerekkoromat, ahogyan őket is.

Sose irigyeltem azokat, akiknek a szülei mosolyognak a gyermekükre. Nyilván, egy minta családnak is megvannak a maguk borzadalmai, amit szemmel nem lehet látni, csak akkor, ha részese vagy. Mint ahogy az enyémnek is. Egy kívülálló mit láthat, ha elmennénk sétálni? Először is, egy határozott apukát, aki mivel komor arccal van megáldva, nyilván a szöges ellentéte, tehát bohókás, és laza típus. Mellette a gondoskodó anyát, aki rideg arckifejezésével akarja azt a világ tudtára adni, hogy őt semmi se érdekli, holott fél szeme mindig a gyerekein van. Elől futkorászik az új örökös, aki majd ha nagy lesz, felül fogja múlni az apját, és talán még hírnevet is szerez magának, a képességei miatt, amit most még a gyerekes énje elrejt. És vagyok én, a semmilyen lány, aki csak ballag mellettünk, mint valami kiegészítő elem. Milyen szép is, nem?

Ezt látják azok, akik ránk néznek. De amint belépünk a házba, minden megváltozik. Apám elkezd parancsolgatni, mintha nem lenne jobb dolga. Anyámat beküldi a konyhába, engem takarítani az öcsémet pedig a szobájába tanulni, de én tudom, hogy titokban mindig a kis naplóját vezeti, amiben részletesen leírja, mennyi pénzt kell szereznie, hogy repülővel eljusson, egy idegen országba.

Anyám felhívja barátnőjét, akivel órák hosszat beszélget, miközben megfőzi a vacsorát, apám pedig vagy leül a kanapéra egy sör kíséretében, vagy bevonul a dolgozó szobájába, hogy egy újabb briliáns tervet eszeljen ki a cég hirdetésének érdekében.

Mióta az eszemet tudom, ez megy. Ennek pedig az iskola az ellentéte, ahol viszont a barátaim, és osztálytársaim reggel meleg mosollyal várnak már a kapuban, hogy együtt késsünk el az óráról, és ne egyesével kapjuk a büntetéseket. Szünetekben zenét hallgatunk, vagy kibeszéljük a fiúkat, ami természetesen abból áll, hogy ők ragyognak, én pedig csak csendesen bólogatok, hiszen nincs mit hozzátennem. Semmi bajom az osztálytársaimmal, egyszerűen csak nem érzem egyiket se hozzám valónak. Nem is erőltetem, ezt az egészet, hiszen akármikor eszembe jutna az egyik fiút megszólítani, mindig apám képe ugrik be elém, ahogy leüvölti a fejemet, így elmegy a kedvem az egésztől.

Tehát marad a magány, amit csak a gondolataim, és a lányok örömteli mondatai tudnak kitölteni. Az egyetlen, amit nem tudok kimagyarázni, és egyre gyanúsabb lesz, hogy miért nem járnak a szüleim értekezletre. A tanárnak mindig beadom, hogy sokáig dolgoznak, és egy kicsit bevezetem őt apám életébe, milyen nehéz is a cég főnökének, így egy időre lekoptatom magamról, de mindig ferde szemmel néz rám, és egyre többször kérdezősködik, hogy mi van otthon.

Amint beléptem a házba, még be se csuktam az ajtót, de már meghallottam, hogy apám veszekszik az öcsémmel. Úgy ordibált, hogy szerintem a harmadik szomszéd is azt hallgatta a Barátok Közt helyett. Felmentem az emeletre, és a szobámba szerettem volna menni, de mivel nyitva volt az ajtajuk, így meglátott engem, majd idegesen kijött, és ellökve maga elől leindult a lépcsőn. A második fokon viszont megtorpant, és egy hatalmas sóhaj keretében megfordult, az öcsém felé nézve, akinek szemei már vörösek voltak a sírástól.

- Ha hagyod, hogy ez a kis senkiházi - mutatott ujjával felém - Lekörözzön, isten a tanúm rá, hogy elverlek a bőrövvel! - fenyegette meg, miközben az említett tárgyra tette kezét, jelezve, hogy az eszköz a rendelkezésére áll, így nem viccből hozta fel. Szerencsétlen gyerek csak megszeppent fejjel bólintott, és megvárta, hogy leérjen a földszintig. Amint meghallottuk, hogy beszélgetésbe elegyed anyámmal, reszkető térdei megrogytak, és a földön kötött ki. Azonnal odafutottam hozzá, hogy megvigasztaljam, de tudom, hogy nem lehet. Ezen, senki se tud segíteni, még az se, aki együtt cipeli vele a terhet.

Este felkaptam a táskámat, és körbe néztem, hogy vajon mindent eltettem e. Kicsit gondolkodtam, amíg az esti takarítást végeztem, és arra jutottam, hogy ha elmegyek, talán az öcsémnek is könnyebb lesz, hiszen az apámnak nem lesz kit felhoznia arra, hogy alázza őt. Abban is biztos vagyok, hogy nem fognak kerestetni a rendőrökkel, így szépen csendben eléldegélek valahol ezt a pár hónapot, hogy utána már teljes jogúan felnőtt lehessek, és ne tudjanak beleszólni az életembe.

Egyetlen dolgot akartam még megtenni, az pedig a búcsú volt. Benyitottam a sötét szobába, ahol a kisfiú szuszogó hangját lehetett hallani, így arra mentem, mivel nem láttam semmit. Leguggoltam az ágy mellé, majd megsimítottam fejét úgy, ahogy reggelente anya szokta kelteni.

Halkan hümmögve nyitotta ki szemeit és nézett rám. Nem mondott semmit, gondolom azt hitte álmodik, ezért nem is akartam jobban erőltetni a figyelmét.

- Ígérj meg nekem valamit. - mondtam neki halkan. - Ha eljutsz valami messzi vidékre, én legyek az első, akinek küldesz képeket róla. - mosolyodtam el, és egy könnycsepp gördült le az arcomról. Nem akartam itt hagyni, hiszen tudtam, mi vár rá, de csak ezt a megoldást látom, hogy én is elszakadjak tőlük, és ezáltal talán rájönnek, mennyire fontos is ez a fiú, és megváltoznak.

- Rendben. - mondta, majd rögtön visszaaludt. Elsimítottam homloka elől odalógó haját, és megpusziltam, mielőtt kimentem volna a házból. A sötét utca, hidegen várt rám, és a lámpák fénye bevilágították az utamat, amerre indulnom kellett. Nem volt célom, nem tudtam senkihez se menni, csupán csak elindultam az iskola felé, hogy majd ott megszállva az egyik fa alatt, holnap kitalálok valamit a lányokkal.

Épp arra az utcára fordultam be, ahol a suli kapuja is van, mikor megláttam egy nagy fekete furgont, aminek a hátsó ajtaja felé vonszol két férfi, egy nőt, aki erősen próbál szabadulni. Kapálózott, és a hangját is hallottam, de a szájára ragasztott anyag miatt nem tudott értelmes mondatot mondani.

Lábaim a földbe gyökereztek, mikor egy összegyömöszölt, nedves anyaggal elkábították, és mintha egy darab fa lenne, bedobták a kocsiba. Hátrálni kezdtem, de az egyik észrevett, és biccentett egyet a fejével társának, hogy ő is vegyen szemügyre. Amint tekintetünk találkozott rögtön futásnak eredtem elejtve minden holmimat. AZ életem fontosabb, mint pár ruha és könyv.

Telefonomért nyúltam, hogy hátsó zsebemből kivéve felhívjam a rendőröket, de a mozgásom miatt alig láttam valamit a kijelzőn, és mire megnyitottam a tárcsázót, egy hirtelen jött behatás miatt megbotlottam, majd a térdeimre esve gurultam két métert az aszfalton, felsértve ezzel a lábamat, és a tenyeremet.

Nem volt időm pislogni se, mivel az egyik megragadta a karomat, és felhúzott. Gyanúsnak véltem, hogy egyedül volt, ezért hátra néztem, de már csak annyit láttam, hogy a másik az én arcomba is belenyomja a bódító illatú szerrel bevont anyagot, majd minden elsötétült.