Kényszer [Jungkook ff.] - Befejezett

3. rész

  A börtönben másod sincs, mint a tengernyi idő, hogy az életedről és annak céljáról elmélkedj.  

 Három napja vagyok itt. Ezt is csak onnan tudom, hogy az etető brigád az első találkozásunkat leszámítva további három alkalommal jött le. Minden nap, este, egyetlen alkalommal, egy kevéske élelemmel. Odáig már eljutottam, hogy a vizet elfogadom, de tudom milyen az, mikor éhes vagy, és engedik, hogy egy kicsit egyél. Ezért inkább elfordítottam a fejem, mikor megkínáltak a kenyérből, mivel nem akartam még jobban érezni, ahogy a sav szépen lassan szétmarja a gyomromat.

- Meddig akarod ezt csinálni? - hangzott a kérdés. Nem tudom honnan, mivel nem néztem fel. Felesleges. Neveket úgyse tudok, és már nem is érdekel.

- Ameddig csak kitartok. - válaszoltam a reménytelen lánynak. Sose szabad feladni, mert az egyenlő a személy halálával. Bár mostanra már rájöttem, hogy én is haldoklom. Az egész napos semmittevés, a mindig egy helyben maradás, a mozgás megvonás, illetve a kísérteties hely olyannyira megzavarta az elmémet, hogy egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy miért vagyok itt. Hogyan kerültem ide, és ki is vagyok. Nyilván, pont ez a céljuk azoknak, akik bezártak minket ide, de én ezt akartam elkerülni. Hogy a tenyerükre játsszak.

Épp a lábujjaimmal játszottam, mint egy kisgyerek, akinek nincs semmi gondja az életben, mikor fentről zajok hallatszódtak le. Lihegés hangja töltötte be a pincét, belekúszva fülünkbe, hogy jól hallható legyen a személy igyekezete.

- Ne! Kérem Mr. Jeon! - hallottuk fentről kétségbeesett kiabálását. Mind összerezzentünk, mikor a könyörgő női hang elhallgatott, egy pisztolylövés után. Sose hallottam még, hiszen a tévén kívül nem láttam élőben egyet se, mégis olyan jellegzetes volt a hangja, hogy az agyam azonnal asszociált rá, mi is lehet.

- Lucy.. - sóhajtotta a legidősebb lány, gondolom annak a nevét, akit most veszítettünk el. Álmomba se gondoltam volna, hogy ilyen helyek léteznek és, hogy majd pont én leszek az, aki ezt átéli. Azt hittem, egyedül fogok meghalni egy csendes, faluszéli házban. A kertemben mindent megtermelnék magamnak, lenne annyi állatom, amennyit magamtól is el tudok látni, illetve azok is ellátnak engem a termékekkel. Dolgoznom csak minimálisan kellene, hogy tudjak magamnak ruhát venni illetve fizetni az egyéb gondokat. Milyen szép is lenne, még akkor is, ha a magány lenne az egyetlen társam. Most valahogy sokkal jobban örülnék neki, mint a félelemnek, ami itt csücsül a vállamon, négy napja.

Este, az idegtépő csendet, és a lányok halk szuszogását a minket fogta tartó ajtózár kattanása zavarta meg. Mindenki megijedt, hiszen etetni már voltak, így félő, hogy új lányért jönnek le.

Egy magas férfi jött be rajta, aki laza lendítéssel a pince középre hajította, mintha csak egy krumplis zsák lenne az idegen lány testét. Volt, aki menten elhányta magát, de a többiek csak elnéztek onnan, szemüket szorosan lehunyva.

Nagyon meglepődtem, de ez más volt. Ijedten kaptam felé a fejem, de nem láttam benne életet. Könnyekkel teltek meg a szemeim, ahogy realizáltam, hogy az előttem heverő sápadt lány, már rég halott.

Egyik szeme be volt nyomva, körülötte pedig rászáradt vér mocskolta be arcát, amin kék zöld dudorok voltak, csak úgy, mint a testén. Ujjain nem volt köröm, csak a vöröses színű hús, ami felszakadt az ujjpercéig, ontva magából a fájdalmat, amit ő már nem érezhet. A tőlem távolabb eső kezén, csuklója ki volt fordítva, csontja pedig majdhogynem átszakította vékonynak tűnő bőrét.

Lábán először a zúzódásokon kívül nem vettem észre először semmit, majd mikor áttértem az előttem álló férfi elemzésére, csak a cipője orráig jutottam, ugyanis akkor vettem csak észre, hogy a halott nő kisujja a lábán le volt vágva. Vérfagyasztó kép volt, nem csak látni, hanem belegondolni is abba, hogy nagy valószínűséggel mindvégig élt, miközben ezeket a sebeket szerezte.

- Így jár az, aki ujjat húz a Jeonokkal. A másik szerencsésebb volt, csak egy golyót kapott a fejébe. - utalt, ha jól emlékszem a Lucy nevű lányra. Beképzelt mosolya azonnal beleivódott a tudatomba. Egy őr állt az ajtóban, akihez felment, és megfogta a vállát. - Este jöjjetek le a következő áldozatért. - még a vér is megfagyott bennem, mikor leesett az egyszerű tény, miszerint az áldozatok mi vagyunk.

- Ne! Én ezt nem akarom! - zokogott fel az egyik, szerintem nálam fiatalabb lány, majd elkezdte rángatni a láncokat, hogy szabaduljon, de a fal erősen tartotta a fémet. Az idegesítő csörgése úgy visszhangzott a pincében, hogy szinte már a fejembe ivódva is azt hallgattam, mikor csend telepedett ránk. Mindenki, egytől egyig az összes itt levő lány siratta az életét abban a hitben, hogy ő lesz a következő. Volt, aki hangosabban, volt aki kevésbé, de a szívszorító kép, hogy nekem ezt végig kellett néznem az én acél idegeimet is kikezdte, így sírni kezdtem.

- Innen nincs menekvés..- nézett fel a plafonra a legidősebb, mintha csak istenhez akarna szólni, aki valamiért elfordult tőlünk, ügyet se vetve erre a helyre. Sose voltam hívő, de ha tud segíteni, szívesen feláldozok mindent annak érdekében, hogy kimentsen innen.

Nem vagyok felkészülve a halálra, a fájdalmat pedig neheze tűröm. Pedig ha így folytatódik.. hamarosan közeli barátok leszünk.

Azt hinné az ember, hogy elfelejtette, mit is ígért nekünk, mivel a nap további része ugyan úgy ment, mint eddig. Csendben üldögéltünk magunkat emésztve gondolatainkkal, mikor jöttek a nők, akik megetettek, és magunkra hagyva ismét végighallgattam, ahogy egyes lányok álomba sírják magukat. Nem tudom, én miért nem zokogok éjjel-nappal. Talán csak azért, mert tudom, hogy nincs haszna, vagy mert már annyira kilátástalannak látom az életem, hogy kár sírni érte.

Ahogy egyre álmosabb lettem, úgy felejtettem el mindent, de még mielőtt elaludhattam volna, ismételten kivágódott az ajtó, ahol két fegyveres ember lépett be. Mikor a halott lányt lehozták, aki mellesleg még mindig itt van, de igyekszünk nem tudomást venni róla, akkor nem voltam zavarban a férfi előtt, most viszont ez a két alak gerinctelen módon végig szemléli mindannyiunk testét, amit nem fed más, csak pár lenge anyag, és a kosz, ami a napok alatt ránk rakódott.

Megálltak előttem, és nagy mosollyal az arcukon jelezték, hogy én vagyok a következő. Kinyitották a láncomat odabilincselő lakatot, majd mintha egy állatot vezetnének meghúzták azt, hogy járásra kényszerítsenek.

Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki most tanul járni. A napokon át való ücsörgés miatt most, hogy súly nehezedett lábamra teljesen elzsibbadt, alig bírtam emelgetni a lépcsőn. Végig botladoztam a folyosón is, amin át vezettek, és csak akkor álltam biztosan rajtuk, mikor megérkeztünk, egy másik szobába. Az ajtó előtt vártunk, arra az emberre, aki lehozta a lányt a pincébe. Ő is felmérte testemet, majd bólintott egyet, és a hátam mögé nézett, ahol az őrök álltak.

- Kábítsd el! - adta parancsba nekik, és szinte azonnal mozgolódást hallottam a hátam mögül, ami rettentően megijesztett, így hátra akartam fordulni, de ugyan az a jelenet zajlódott le, mint mikor elraboltak. Elájultam.