Kényszer [Jungkook ff.] - Befejezett

13. rész

Nincs olyan fájdalom a földön, amely ne sóvárogna együtt érző szemtanú után

A tárgyalás óta további három nap telt el csendesen. Mr. Jeon minden percben rohangált, mint pók a falon, így nemhogy bántani nem volt ideje, még levegőt venni se.  Sokkal több időt lehettem fent, és beszélgethettem Jinnel, valamint néha még Jungkookkal is, aki egy reggeli kávé mellett próbált meg felébredni, miközben én reggeliztem. Érdektelen témákról volt szó, mégis jó volt, hogy ennyi örömöm van az életben. Nagyon unalmas és nyomasztó egész nap ott lent lenni, és nem hallani senki hangját. A tudat, folyamatosan itt lebeg a fejem fölött, hogy tucatnyi lány érez így lent a pincében, de sajnos nem tudok mit tenni annak érdekében, hogy szabaduljanak, ezért próbálom meggyőzni magam, hogy nem az én hibám.

Arra viszont fel voltam készülve, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani, így fél szemmel mindig az ajtót figyeltem, mikor lép be rajta az apja. A naptár szerint, ma szombat van, az ablakból kinézve pedig úgy látom, jön a tél, mivel a levelek már mindenféle színben reszketnek a fákon azt várva, hogy a szél segítsen nekik lejutni a földre.

A mai nap valamiért már reggel máshogy indult, mint a többi. Mikor felértem a konyába, Jin kedvetlenül köszönt nekem, és a reggelim felénél se tartott, ami nem volt megszokott tőle. Kint esett az eső, az ablakokról lassan csordogált le a szél által rátapadt vízcsepp. A borongós időjárás miatt a konyha is szürkévé vált annak ellenére, hogy világított a lámpa. Minden nyomott volt a légkörrel együtt,.

Éppen ezért a pultnak dőlve nézelődtem, vártam, hogy Jin befejezze a reggelimet, Unalmamban rugdaltam lábamat, ügyet se vetve a mellettem csendben szorgoskodó fiúra. Nem akartam megzavarni, vagy untatni a fecsegésemmel.

Egyszer csak hangos puffanást hallottunk, így mind a ketten az ajtó felé fordultunk, ahol másodpercek után tört be Mr. Jeon, ideges fejjel.

- Menj ki! - rivallt Jinre, aki meghajolt előtte, majd letette a kezében levő tálat, és elhagyta konyhát.

Pár pillanatig nem szólalt meg, csak hangosan sóhajtozott, mint aki gondolkodik, de aztán rám emelte gyilkos tekintetét, én pedig csak még jobban odapréseltem magam a pulthoz.

- Minden a ti hibátok. Egyszerűen minden! - kiáltott fel. Kezével lesöpörte az asztalon kikészített tányérokat, amik apró darabra törtek a kemény földre érve. Megindult felém, majd elkapta a torkomat, és lenyomott a pultra.

Nagyot roppant a hátam a hirtelen helyzetváltoztatás miatt, de nem tudtam ezen gondolkodni, hiszen annyira szorított, hogy alig kaptam levegőt. Nyelni de tudtam, ezáltal görcsösen kapálózni kezdtem a kezemmel.

- Ki volt az a balfasz, aki megengedte a nőknek a szabad akaratot?! - mintha egy rongy lennék, elhajított, így a földön kötöttem ki. Feltoltam magam, hogy felüljek, de ekkor egy erős rúgást mért a hasamba, ami miatt a fejem lebicsaklott ismét a padlóra, testem pedig összegörnyedt. - Kurvára elegem van belőletek! Az ilyeneknek csak meg kellene halniuk! Hallod?! - marokra fogta hajamat, hogy felrántsa fejemet, de csak annyira, hogy egy pofont tudjon adni. Nem értettem, miért ilyen ideges, mi baja van velünk, miért bántja a nőket ilyen megszállottan. - Meg fogsz halni! A fejedben levő golyó lesz a fiam születésnapi ajándéka. Hallod ribanc? - hol hasamat rúgta, hol pedig egy jól irányzott rúgással a bordáimat találta el. Próbáltam mozdulatlan maradni, és amennyire csak tudtam összehúztam magam, de ezzel csak azt értem el, hogy még gyengébbnek tűntem a szemében, így többet kaptam. Minden egyes rúgással kiszorította a tüdőmben rekedt levegőt, ezzel sodorva jobban a fulladás széléhez.

- Apa. Elájult. - hallatszódott Jungkook hangja. A fájdalom már csak a testemben áradt szét, szerencsére abbahagyta bántalmazásom, így ájultnak megfelelően, mozdulatlanul feküdtem, ami rettentő nehéznek bizonyult. Ahogy hallottam, a felbosszantott férfi hangos léptekkel hagyta el a helyiséget, majd becsapta maga mögött az ajtót. Körmeimmel a padlót kaparásztam, úgy éreztem megfulladok.