You Can't Get Rid Of Me [Vkook/Taekook]

🔒fogság🔓

Lassan, de amikor ezt mondom értsd úgy, hogy kibebaszott lassan (mgj. pont, mint ahogy a részeket hozom😅😔), de letelni látszik az egy hónap szoba fogságom.

Ez alatt az egy hónap alatt minden életkedvem megszűnt létezni, hiszen se játék, se TV, se laptop, de még telefon közelébe se mehettem. Egyedül akkor lehet nálam a mobilom, amikor suliba megyek, de amint haza érek, anyám már literálisan az ajtóban áll kitartott kézzel és várja, hogy bele helyezzem a megmaradt kis szociális életemet tartalmazó utolsó eszközt.

Végtelen unalom.
De már csak a mai napot kell kibírnom.

Jut eszembe, Taet nem láttam az eset óta.. Anyu azt mondta elutaztak a szüleivel.

Mondanom se kell mennyire felhúz a dolog. Én szoba fogságban szenvedek míg ő nyaralni van. Nem fair.

Persze nem rá haragszom.. mégse voltam képes írni neki suli időben, amíg telefonom birtokában lehetek. Ő sem írt..

Talán a történtek miatt.

Őszintén nem tudom hogyan érezzek ezzel kapcsolatban.

Talán.. ha vissza jön, megtudjuk beszelni.

- Jungkook! El fogsz késni a suliból! - nyitott be anyám az ajtómon, majd kezembe nyomta telefonomat. - Ne vágj ilyen képet, már csak a mai napot kell ki bírnod. Na siess, aztán iskola után rögtön haza!

- Jó jó, csak hagyjál már.. - sétáltam el mellette.

Persze ő egyből ki akadt. Hogy merészelek mégis így beszelni vele, de őszintén? Egyre kevésbé érdekel.

Anyám kiabálásával mit sem törődve vettem fel fekete bakancsom majd kiléptem a bejárati ajtón, amit rögtön be is csaptam magam mögött.

Anyám pár masod perccel később nyitotta az ajtót, hogy utánam kiabáljon ám sehol nem tálalta létezésem szemeivel, így csak morgolódva vissza ment a házba.

Hogy ez mégis hogyan is lehetséges?

Na most képzeljetek el a következő szituációt: Anyád kiabál mögötted ezért gyorsan kihúzol a házból, ám amint kilépsz és becsapódik mögötted az ajtó, egy kéz megragad oldalról befogva a szádat nehogy sikítani tudj, majd leránt magával oldalra a bokrok közé.

Halál félelmem másod percek alatt múlt el, ahogy a bokrok közt "elrablóm" levette kezeit számról, majd finoman átölelt hátulról, így ismerős illata  azonnal megcsapott és elárulta ki is ő valójában.

Vörös tincsei megjelennek perifériámban, ahogy fejét vállamra hajtja, majd elmosolyodva elkezdem piszkálni puha haját.

Miután végig hallgattuk anyám morgolódását és végig néztük, ahogy vissza megy a házba, azonnal megfordulok felé és a földre lököm.

- Tiszta piszok leszek te gyökér. - mondja nyugodt mosollyal ajkain.

- És ez mégis kinek a hibája? - húzom szám pimasz görbületre.

- Hé, most mentettelek meg anyád haragjától, ez a hála? Már megint mivel húztad ki a gyufát, ha? - tápászkodott vissza nevetve ülő helyzetbe.

- Áh, kezdem unni ezt a szoba fogság meg ilyen olyan eltiltás dolgot, meg közben ahogy beszél velem, mintha ez tök oké lenne és ezt érdemelném, mindezt lekezelő hangnemben, aztán csodálkozik ha nem úgy válaszolok a megjegyzéseire, hogy "Igenis Kapitány".

- Mi vagy te, Spongyabob? - nevet, majd komolyan folytatja - Én sem értem. Már 17 éves vagy, nem hiszem hogy ilyen mértékű büntetés járna azért, mert egyszer berúgtál.

- Mindegy, már csak a mai napot kell kibírnom.

- Hmm.. Vaaagy...

- Tae, nem. Akármire is gondolsz, nem szúrhatom el. Szeretném, hogy vége legyen ennek az egésznek.

- Kook, ennek nem lesz vége minimum amig kiskorú vagy és a szüleid felelnek érted. Gyereknek fognak kezelni, újra és újra jönnek majd a büntetések, kizárt hogy úgy tudjál viselkedni, hogy az anyádnak megfeleljen. A te kezedben van a döntés, hogy mit teszel.

Mi a franc. Mikor lett ennyire meggyőző..

- Hm.. na és mire gondoltál? - kérdeztem, miközben belül kíváncsiság és izgatottság egyvelege kavargott bennem.

Ah, igen. Híres utolsó szavaim.