Megőrjítesz... | T.H

A kezdet

Megjelent.. újra. Pont akkor amikor nem számítottam rá. Túl léptem, nehéz volt de sikerült. Vagyis... azt hittem, hogy sikerült.

Kezdjünk mindent a legelejéről. Autumn White vagyok, félig magyar, félig amerikai származású lány. Szüleim elváltak. Anya beleszeretett egy norvég üzletemberbe, emiatt a szokásosnál is kevesebbszer láthatom aput.
Apa még mindig Magyarországon él. Anyával amikor 12 éves lehettem elváltak. Nem tudtam róla, hogy a családunk romokban hever, anya mindig azt mondta mi vagyunk a tökéletes család. Na persze.. Akkoriban elhittem, de amikor anya a suliból nem haza vitt hanem a reptérre világossá vált minden. Nincs tökéletes család, álom élet.. Semmi sincs amivel eddig hitegedtek. Csak a kő kemény valóság van, amibe nekem nem most kellett volna bele csöppennem.
12 éves koromban, hirtelen egyik pillanatról a másikra felnőttem.. Amikor a California-ba tartó repülő felszállt a budapesti Liszt Ferenc Nemzetközi repülőtérről, világossá vált mindent. Ott hagytam az életem, egy anyu számára jobb, boldogabb, sikeresebb jövő érdekében.
Anya azt mondta Californiaban minden jobb lesz, jobb életünk, új barátaink lesznek. Persze. Egy 12 éves gyerek fejében nem ez játszódott le. Ennyi idősen megélni azt, hogy a szüleid válnak és emiatt neked ott kell hagynod az apád a barátaid, borzalmasan nehéz. Akkori fejjel nem értettem meg, sőt még most 17 évesen közel a 18-hoz sem világos.
Apát örültem ha egy vagy rosszabb esetben kettő évente láthattam. A költözés után jó pár évig nem mentem haza. Nem azért mert nem akartam.. hanem azért mert nem szabadott. Kicsi voltam és törékeny, anya szavaival élve "Egy 12 éves gyereknek, ki még a könyvek s a játékok világában él, még túl nagy s túl veszélyes ez a világ!"
Amikor 13 évesen anyával együtt haza mentem, idegen volt minden, az akkor barátságos szomszéd mára rémisztővé vált. Apa hiányzott.. láttam rajta, hogy vagy 10 évet öregedett. Megviselte a vállás. Nem bírta a terhet. Az öcsém és a bátyám akiket anya nem hozott magunkkal sápadtak voltak, hiányzott nekik egy anya, egy család.. mint ahogy nekem is. Nem töltöttünk sok időt otthon, pár napig maradtunk.
A haza térés után jó pár évre rá.. anyára rá talált a szerelem. Egy Norvég üzletemberbe szeretett bele. Jó kivágása volt a férfinek. Magas, erős embernek tűnt. Szerette anyát, s anya is őt.
Apa után furcsa volt David. Nem csak külsőleg de belsőleg is más volt. Apa egy vissza fogott, tisztességes ember volt, magas, ősz hajú. Míg David.. gazdag üzletember stílust viselt, ugyan úgy mint apa ő is magas volt, viszont David sötét barna hajjal rendelkezett, nem volt nyoma ősz hajszálnak. David nagyon kedves volt, anyát tisztelte és szerette. Velem is próbált jóba lenni de én nehezen fogadtam el.
Amikor betöltöttem a 15-öt anya bejelentette, hogy költözünk David-hez. Elbúcsúzni sem volt időm mert már az nap este indultunk. David háza óriási volt. Gyönyörű és tágas. A költözést esküvő követte, David megkérte anya kezét. Csodálatos esküvő volt. Nagy és emlékezetes. Mindenki ott volt, kivétel apa. Ami érthető, hiszen ki akarna a volt felesége esküvőjén ott lenni?! Davidnek és anyának közös gyerekük született. Csodálatos kisbaba volt Madison. Vörös haj, fekete szemek. Senki nem tudta eldönteni kire ütött. Se David se anya nem volt vörös hajú.
Hogy apáról se feledkezzek meg, az elmúlt pár évében megismert egy gyönyörű nőt Emmát akivel pár évre rá összeházasodtak és lett egy csodálatos közös fiúk. Ádám gyönyörű fiú volt. Barna haj, barna szem. Pont mint apa gyermekkorában. Emma egy nagyon kedves hölgy, örültem, hogy apával megismerkedtek. Jó volt apát boldognak látni.
Pár év múlva 16 éves koromban anyáék beirattak a helyi gimnáziumba. A Norvég emberek nagyon kedvesek, közvetlenek voltak. A suli csodálatos volt. Egészen idáig magán tanuló voltam, ezért elég új volt a környezet, de szerencsére hamar beilleszkedtem.
Akkor azt hittem, hogy az addigi életem borzalmas volt.. de tévedtem ami ezután jött, minden eddigi gondolatomat felülmúlta. Belépett az életembe Ő. Igen a nagybetűs Ő. Thomas Hayes. Ó Thomas.. megőrjítettél... Ugyan, még most is megőrjítesz.