Megőrjítesz... | T.H

~ Five ~

"Abban a pillanatban elindultunk a legközelebbi reptérre"

Váratlanul ért a hír. Apa beteg. Felfogni sem volt időm mert a telefon hívás után rögtön indultunk a reptérre. Féltem. Amit Thomas észre is vett rajtam.

-Félsz. -állapította meg

-Rettegek Thomas..

-Nem lesz semmi baj. Apád erős ember. Biztos vagyok benne, hogy meggyógyul. Nem hagy el téged.

-Igen. Ő nem hagy el... de én. Én ott hagytam. Minden miattam van. Apa miattam beteg. Ha nem megyek el anyával akkor megtudom akadályozni. Érted? Én tettem tönkre apát!!! Nekem kéne haldokolnom Thomas! Nekem! Nem apának! Ő rohadtul nem tehet semmiről!!!

-Fejezed már be Autumn! Kurvára nem tehetsz semmiről felfogtad!? Apád nem miattad lett beteg! Érted? Nem tudtad volna ezt megakadályozni!! Apád szervezete valószínű a stressz miatt legyengült! Nem te tehetsz erről! Hogy tudtál volna vele maradni Autumn?! 12 éves voltál amikor anyád elhozott! Semmi beleszólásod nem volt! Apád is tudja! Nem is hibáztat érte! De ha jól emlékszem azért hívott a barom bátyád mert apád látni akar! Autumn! Nagy szüksége van rád az apádnak... ezért most azonnal foglalsz repülőjegyet mert repülünk vissza Magyarországra.. mind a ketten! Kb. 1 óra mire a reptérre érünk.. addig szedd össze magad! Apádnak sem lesz jó ha így lát majd!
-kiabált rám Thomas. Igaza volt... teljes mértékben igaza. Meg kell nyugodnom. Nem láthat így apa. Szüksége van rám. Azért van rám szüksége mert egy erős ember és a lánya vagyok. Megkell mentenem apát! Csak ezek a mondatok jártak a fejemben.

Thomas félve rám pillantott, és bele kezdett...

-Nem akartam kiabálni... ne haragudj.. Csak átéltem ugyan ezt mint te.. és tudom mi lesz ha pánikolsz... és ez az amit senkinek nem akarok., főleg nem neked.

-Apukád beteg volt? -kérdeztem meg félve.

-Igen.. rákos volt.. sajnos az utolsó pillanatban vették észre, hogy beteg. Nem tudták megmenteni..

Nem tudtam, hogy Thomas apja beteg volt. Sosem beszélt a családjáról. Az anyjáról még csak csak.. de az apjáról. Róla semmit nem mondott.

-Akarsz róla beszélni? - kérdeztem.

-Sosem beszéltem még róla.. nagyon megviselt a halála. Apa volt a példaképem. Ő tanított meg mindenre. Nem csak az apám.. hanem a legjobb barátom is volt. Mindent megbeszéltünk.
De aztán hirtelen egyik napról a másikra megváltozott minden. Apa egyik este rosszul lett. Megijedtem. 10 éves voltam amikor történt. Azonnal hívtuk a mentőket... anya nem engedte, hogy apa mellett legyek. Otthon hagyott a mamámmal. Teltek a napok. Apáról semmi hír nem volt. Anya sem jött haza. Aggódtam. Egyik nap, tisztán emlékszem esett az eső és hideg volt.. anya hazajött. Fáradt volt és sápadt. Oda hívott magához és elmondta, hogy apa beteg. Először nem fogtam fel. Hihetetlen volt nekem is mint neked..
Aztán napról napra elkezdtem felfogni. Apa beteg. Megfog halni.
Depressziós lettem. Nem mentem be az iskolába inkább apával voltam. Nem ettem és nem aludtam... apával együtt, fokozatosan épültem le..
Egyszer aztán az egyik éjszaka éles sípolásra keltem fel.. a gépek voltak. Jeleztek, hogy apa szíve folyamatosan egyre gyorsabban áll le. Megijedtem. Ordítottam. Apa megfogta a kezem és azt mondta.
"Fiam! Próbáltam mindent megtanítani neked.. de nem sikerült.. kifogytunk az időből. Ne bánkódj. Nem a te hibád. Tudod minden embernek van egy könyve.. egyfajta "élet" könyv. Valakinek vastag. Valakinek vékony. Én az elmúlt pár hétben a könyvem utolsó fejezetéhez értem. Hidd el. Minden erőmmel azon voltam, hogy folytathassam.. fel akartam nevelni a fiamat! Ott akartam lenni az esküvőjén, mint büszke apa! Látni akartam az unokáimat! Sírni akartam a diplomaosztódon és azt akartam mondogatni, hogy igen. Ő az én fiam!! -közben az orvosok ordítva futottak be.. de apa rájuk szólt..
-Emberek. Itt a vége 10 perc és meghalok. Kérem hagyjanak egyedül a fiammal. Köszönöm, hogy ennyi időn keresztül tartottak életben... de elfáradtam. Itt a könyvem vége. Az orvosok döbbenten néztek hol apára, hol rám. Végül diszkréten az ajtóban maradtak. Apa közben fojtatni kezdte..
-Fiam! Vigyázz anyádra és a tesódra! Kicsinyke még a húgod. Nehéz neki ez a világ. Anyádnak pedig ne engedd, hogy össze törjön. Élje az életét legyen erős.
Thomas... azt hiszem felnőttél. Köszönöm, hogy itt virrasztottál mellettem és sosem hagytál egyedül. Én sem foglak. Veled maradok. Örökre. Ne haragudj rám.. de elfáradtam. Nehéz és hosszú volt ez az út. Azt hiszem itt az ideje, hogy megpihenjek.
Szeretlek Fiam! Köszönök mindent. Jó srác vagy. Sőt a legjobb! Büszke vagyok, hogy te vagy a fiam! És ebben a pillanatban sípolni kezdtek a gépek és apa elment. Örökre!

Nem tudtam megszólalni. Nem fogtam fel, amit Thomas mondott.

Csak néztem Thom-ot és végül megöleltem. Azt hiszem ezzel elmondtam mindent amit akkor gondoltam.

Thomas szemében könny csillant meg. Láttam, hogy még 10 év után is fáj neki.
Rámnezett és megszorította a kezemet.

-Nem vagyok egy gyenge férfi.. de apáról nem tudok beszélni sírás nélkül... mit fecsegek.. még életemben nem meséltem erről senki másnak rajtad kívül Autumn!

-Köszönöm, Thomas! Tiszta szívemből köszönöm.

Thomas karjaiba zárt és szorosan ölelt.

-Thomas.

-Igen? -kérdezte és rámnézett.

-Nagyon félek.

-Hé' Autumn! Ne félj! Minden rendben lesz! Veled leszek végig. Nem hagylak egyedül! Megígérem!