Életért halállal

Első fejezet

Hideg, és kemény. Lefagyott ujjak, lilás ajkak, szinte fehér, átlátszó szemek. Rideg tekintet nézett vissza rám a törött tükörből, s a szénakazalnak tűnő haját próbálta kibogozni. Végül feladtam a reményt, s felfogtam egy laza kontyba, de így is néhány rövidebb tincs kiszökött. Sötét farmerom alatt lévő meleg harisnyám mindenhol lyukas volt, így hamarabb megéreztem a hideget, mint szerettem volna. Két pulcsim alatt, egy vékonykább alsó póló  volt, de, mint ahogyan ezt már kifejlesztették, hogy ne keljen hatalmas bundákat hordanunk, szinte rásimult a bőrömre, ezzel meggátolva, hogy a szívem jéggé dermedjen.

Fáztam.

Majd megfagytam.

Utáltam élni.

Hatalmas szürke sálat tekertem a nyakam köré, s az arcom elé, majd a hótaposóm után kibattyogtam az elhagyatott árva intézet romjai közül, hogy keressek valami ételt. Alig léptem be a piac légterébe, finom kenyér illat csapta meg az orrom, így az agyamba képek ugrottak, ahogyan egy anorexiás péknő kiveszi a kemencéből a frissen sült kenyereket, majd egyet kidob a szomszéd sikátorba, mivel elrontották. Egyből tudtam, hogy mi fog történni, ezért sietnem kellett. Ezek a látomások öt perccel hamarabb jelentek meg általában az elmémben. A pékárushoz érve befordultam, s kesztyűmbe lehelve figyeltem a párafüstöt, amit én adtam ki magamból, majd megbújva a sötétségben vártam. Végül mikor a sötét bőrű nő kidobta, s meg se várva, hogy földet érjen, el is tűnt, én röptében elkaptam. Miközben ettem, hallgattam az emberek piszmogásait.

- "Ismét kinyílt egy kapu!"

- "A démonok hadjáratot indítanak. Most biztos végünk!"

Nem bírtam tovább, a fejemben sikítások morajlása tört föl, s éreztem, hogy zúgni kezd a fejem, ahogyan próbálok minél messzebbre kerülni a nagy tömegtől.

Valami furcsa görcs keletkezett a gyomromban, s az agyam vészjelzéseket adott le, de nem figyeltem rá, majd a látásom elhomályosult.

- Bocs - kértem elnézést egy embertől, amikor neki mentem teljes erőből, de ő még csak meg se rezzent, és az a másodperc, amíg egymáshoz értünk, forró volt. 

Meleg.

Eddig nem ismertem ezt a  meleg érzést.

Mikor elakartam mellette menni, megfogta karomat, s belém villámcsapásként ért egy látomás. Egy meleg, páradús dzsungel közepén álltam, és néztem, ahogyan egy sziklaszirt széléről lógott, s kapaszkodott a földbe egy srác. Erősen fújt a szél, tépte ruháinkat, hajunkat. Fekete haja csapzottan tapadt tarkójára, kék pólója szakadt volt, ahogyan farmerje is. Kék szemeivel végig engem nézett, és segítségért kiáltott. Elkerekedett szemeimet mocskos arcára kaptam, de nem láttam semmit, csupán arca pirosságát. Kapucnija arcába lógott, semmit se engedett nekem, hogy lássak. Kitéptem magam a kezei közül, s idegesen lökdösve magam körül az embereket, menekültem.

Nem akartam ismét átélni azt, amit ilyenkor mindig. Segítséget akartam nyújtani. Végül, mikor három utcával arrébb értem, végre nyugodtabban szívtam a levegőt a tüdőmbe, s szétnéztem. Néhány ember szakadt ruhákban rohant el mellettem, de kihalt volt a hely. A házak le voltak ostromolva, s mesélték a múltjukat, miszerint a démonok megtámadták a Földet, s őket sebesítették. Már rég nem élt bennük semmilyen élet. Sóhajtottam, mikor meghallottam a fejemben az emberek gondolatait, s ezáltal kis képek ugrottak fel lelki szemeim előtt. Nem hagytam nekik sok időt, rögtön előkaptam az MP3 zenelejátszóm, s a fülhallgatókat füleimbe dugtam, majd max hangerőn hallgattam egy régi Nirvana számot. Megigazítottam a sálam az arcom előtt, s zsebbe dugott kezekkel sétáltam, a földet kémlelve. A fejemben még mindig az a látomás játszódott le folyamatosan. Ennyire élethűen soha se láttam más jövőjét. Lehet, hogy majd később közöm lesz hozzá? De az a hely.. képtelenség!