Életért halállal

Második fejezet

Idegesen kattintgattam a tollamat, de nem válaszoltam. Ez egy teljesen hibbant alak? Miért pont én kellenék neki? Csak azért, mert halhatatlan vér folyik bennem, és erre ő is rájött, nem tehet igényt olyanra, amihez nincs is joga. Nem akartam semmi ilyenbe bele keveredni. Ismét. Annyi fájdalom után. Soha.

- Választott már? - kérdeztem meg újfent, nyomatékosan. Összeszorította a fogait, így rágó izmai erősödhettek. Vicsorgás lett belőle. 

- Igazad van, elcsesztem. Zed vagyok - válaszolt, s én csak felhúztam a szemöldökömet. Ki nem szarja le, hogy ő kicsoda, annak ellenére, hogy helyes? Nem vagyok már olyan, aki bedől az ilyeneknek, hogy aztán elrabolhassanak, megkínozzanak, kihasználjanak, majd eldobjanak. Ezt már átéltem. Csak az utolsó dolog sose következett be. Idegesen néztem szét, a szinte kipusztult termen, majd sóhajtottam.

- Merem ajánlani a szakács specialitását, ami..

- A segítséged kell, hogy meggátoljuk a démonok fölkelését! - vágott rögtön a szavamban, s én félre biccentettem a fejem, de hirtelen a föld mozogni kezdett, a lámpák villódzani. Rögtön lebuktam, s befogtam a füleimet. Ha nem hallom, és nem látom, nem történik semmi. Ez is csak egy képzelgés, egy hülye álom, amihez már hozzá kellett volna szoknom. Igazából nem történik semmi, csupán leguggoltam a  földre, mert az agyam elmejátékban részesíti az elmém. Meg akarok ettől szabadulni. Mikor abba maradt megkönnyebbülve sóhajtottam, s felálltam. Arcán egy arcizom se árulkodott meglepődöttségről. - Csak hallgass meg kérlek - kérte szemeivel, s elnéztem a konyhához közel lévő asztalt, ahol öt tini várta, hogy végre vigyem az ételüket. Bólintottam, s ő addig leadta a rendelését.  Furcsán néztem rá, de csak megvonta a vállát, s a konyhához igyekeztem, ahol a főnök már idegesen rágcsált valamit, vagy esetleg a  a nyelvét. Nem tudtam eldönteni. Nem is érdekelt.

- Tudom már ki vagy! - üvöltött fel az egyik srác. Szőke rövid haj, zöld szemek, szeplők. Sóhajtottam, mert az, hogy egy embert láttak ilyet cselekedni, csak egy volt. Én. Nem értették meg, nem is kérdezték. Csak mutogattak rám, kinevettek. Mert más voltam, nem egy szánalmas gyökér. A társaságban három srác volt - a szőke, egy barna hajú, fekete szemű, egy másik szőke, kék szemű - , és két lány - hosszú barna haj, kék szem, fehér bőr, fekete haj, fekete szem, világos bőr - . Mindegyikünk szeme a fiút figyelte, s én vártam, hogy elmesélje, s kiröhögjenek. És mikor elmagyarázta nekik - hogy egy őrült dilis ribanc vagyok - , miközben eléjük raktam az olcsó ételeket, elkezdtek nevetni. Megráztam a fejem, s próbáltam túltenni magam a megaláztatáson, s nem elsírni magam. Aztán néma csönd telepedett közénk. Néma kiáltás simogatta füleimet, s nem értettem az okát. Körül néztem, de csak azt láttam, hogy ők kétségbe esett arccal tátognak, de egy hang se jön ki torkukon. A srác - Zed - , pedig az asztalra könyökölve engem figyelt, s szemeiben sötétebb hurrikán kavargott. Ő is halhatatlan lenne? Egyáltalán ő okozta ezt a mámorító csöndet?

A munkám három perce lejárt, s nem akartam kilépni a konyhából, ahol levettem magamról a kötényt, s visszabújtam meleg cipőmbe. Azt reméltem, hogy csöppnyi négy óra üldögélés után feladja, és haza megy, de még mindig ott ült, előtte két tányérnyi étel - mivel duplán kérte -, és ujjaival dobolt, majd ivott a pohár vizéből. Feladva a lelkem, végül leültem elé, s ő csak elém tolta a másik kihűlt tányért. Csak bámultam rá, de nem fogadtam el a kaját. Engem nem lehet megvesztegetni. Akár éhezem is. Ezt már megtanultam. Akkor.

- Edd meg kérlek, mert hosszú út vár ránk még! - kérte kedvesen, mire vonakodva felhúztam a szemöldököm.

- Milyen út?

- Hosszú - válaszolt egyszerűen, s akaratlanul is elmosolyodtam, ami fájt a bőrömnek. Sose volt ilyen. Sose éltem át még ilyet. Aztán tudtam, hogyha nem fogadom el, tovább fog zaklatni. Ingyen kaja, és beszélgetés nem árthat meg. Remélem. - Szóval ügye már nagy híre van, hogy a démonok jönnek vissza. És, mivel a leggyengébb világ a miénk, ide fognak elsőként jönni. Ezt nekünk meg kell akadályozni. Van egy csapat, oda gyűjtjük a különleges embereket - biccentett felém - , és megtanítjuk őket, hogy hogyan használják a képességeiket - szavába csupán egy fegyver hangja szakította meg, s ahogyan az ablakot, ami pont mellettünk volt, eltörte. Sorozatot küldtek ránk.  A pillanat alatt történt az egész, mégis agyamnak lassan. Az üvegszilánkok felénk tartottak, én a karomat emeltem reflex szerűen az arcom elé, Zed pedig felemelte a kezét kinyílt tenyérrel, aminek a közepén vörös jelek voltak rajzolva, és mintha visszajátszódott volna a jelenet, ugyan úgy ültünk, csupán én lesokkoltam, ő pedig fogta a tányérokat, a konyhában becsomagoltatta, s kézen ragadva kirontott velem a melegségből. Arcon csapott a valóság hideg íze, ahogyan elhangzott az étterem ablaka törése. Sorozat. Egy kocsiból, amelyből nem vettek észre minket. Mi a jóságos ég?! Nem tudtam sokáig hátrafelé nézni, mert mindig megbotlottam, és ez Zedet zavarta. A sálamat arcom elé kaptam, s szorítottam, ahogyan egy helikopter leszállt az utcára, s belőle kilógott egy fehér kabátos ürge, ősz hajjal, és sí szemüveggel, miközben kezét nyújtotta felénk. Felugrottunk rá, s én vacogni kezdtem, mert a két pulcsis rétegem ott maradt, így csupán egy vékony hosszú ujjú volt rajtam, amely nem engedte ki a hideget, se be, de így is fáztam. A helikopter ajtaját bezárták. Nem volt kiút innen. Csapdába estem.