Életért halállal

Harmadik fejezet

Sokáig nem tudtam le venni a kedvesnek tűnő férfiról a szemem, de gyomrom erősebb gesztusokkal jelezte, hogy, ha nem eszek, ő fal fel engem belülről. Végül lemondtam arról, hogy addig szuggerálom, amíg ki nem megy, mivel csak leült elém, mire a szék megnyekkent alatta, pedig nem volt túl súlyos, csupán edzett. Sóhajtottam, s mikor megérintettem a villát, hideg érzés cikázott végig a gerincemen, s elengedtem, mert éreztem, hogy a tárgyból irányul.

- Látom, te sem szereted a bronzt. Tessék, ez ezüst! - mondta semlegesen, mégis mosolyogva a férfi. Felhúzott szemöldökkel fogadtam el a másikat, amit nem tudom, hogy honnan vett elő. Az érzés tompult, és összehúzott szemöldökkel vettem vissza a másikat, és még furcsább grimasszal dobtam el, mert megfájdult a fejem. Kényelmetlenül megköszöntem, és falatozni kezdtem. Szemeimmel nem engedtem el az elégedetten mosolygó férfit. Végül, mikor már csak a poharat fogtam, és kortyolgattam belőle, megszólalt reszelt hangján.

- Ernest főhadnagy vagyok, aki az egész szervezetet vezeti, szóval nem kell semmitől se tartanod. Ha bármi gondod, óhajod akadna, nekem mondd! - felelte monoton hangon, mintha már ezerszer kellett volna ezt elmondania bárkinek is. Elgondolkodtam szavain. Bármi gondom? Akkor akár haza is tudnának vinni. Csak tudnám, hogy hol az én hazám, hiszen így is, napról-napra éltem, mindig más menedékben megbújva. Egyedül a munkám volt biztos számomra, de már ebben se vagyok biztos.

- Miért vagyok itt? - kérdeztem arra, ami a leginkább foglalatoskodott engem. Ajka széle meg-meg rándult, mintha ez a kérdés, amolyan "főbenjáró bűn" lenne. Igazából nem értettem semmit se. Miért vagyok itt? Miért nem bírom el a bronz dolgokat? Mit akarnak tőlem? Hogy jósoljak nekik? Hiszen nem is tudják, hogy mi a képességem. Mégis érzem, hogy a férfi valami sötét üregben ül, és várja, hogy valaki segítsen rajta, csupán nem tudni a végét, hogy Ő hogyan fogja ezt elfogadni. Néztem az arcát, de nem találtam rajta semmi érdekességet. Érdekelt a heg története, de közben nem is. Rezzenéstelenül nézett engem, majd elmosolyodott.

- Hogy segíts nekünk - biccentett közben, mintha ez alapvető lenne. Nem tudtam elhinni a szavait, mégis én mivel tudnék nekik segíteni? Hogy megmondjam hova ne lépjenek, mert kidöglenek? Vagy mi a szarnak legyek itt? Nem tudok semmi egyebet, csupán megérezni, látni sok jövőjét. Hogy tudnék másoknak segíteni, ha régen, mikor próbáltam ezt csinálni, ott hagytak; megaláztak; mutogattak; féltek, és elmenekültek tőlem? Hogyan lennék ezek után képes bármire is? Csak bámultam a férfit, és erős késztetést éreztem, hogy ráüvöltsek, és utána elfussak a végtelenbe. Ők nem tudnak rólam semmit se.
- Rossz fába vágták a fejüket! - ráztam a fejem, miközben elnéztem mellette. - Keressenek inkább más őrült fél-halhatatlant, én nem tudok önöknek segíteni - jelentettem ki megszilárdult tekintettel. Komolyan gondoltam a szavaimat, és reméltem ezzel elérem, hogy békén hagyjanak.

- Sajnos, ön az egyetlen élő lény, akinek egyik szülőja Halhatatlan, és nincs elzárva! - mosolygott erőltetetten, mintha ő is inkább azt szeretné, mint én. - Mutatok valamit! - állt fel hirtelen, s én felsóhajtottam. Ennek sose lesz vége? Én nem ide való vagyok. Sehova se. Ő mondta, hogy belőlem csak egy van, akkor meg mégis mit akarhatna tőlem? Végül én is fölálltam, mikor az ajtóhoz ért Ernest főhadnagy, s utána sétáltam mezítláb. Lesandított a lábamra, és kettőt kopogott a fémen. Kinyitották, és valamit mondott a katonának, de nem igazán foglalkoztam velük, mert nem érdekelt. A kezembe nyomott egy magas szárú fekete csizmát, mellé pedig zoknit. Megköszöntem, majd gyorsan fölvettem őket. A zokni tapadt, és vékony volt, mégis melegen tartotta lábamat. A csizmát is fölhúztam, és megilletődve konstatáltam, hogy pont jó volt rám. Elöl picit megnyúlt, de teljesen ráolvadt a bőrömre, és úgy éreztem, mintha nem is lenne rajtam. Kihúztam a hátam, és a hadnagy után koslattam, mintha valami kutya lennék. Néhány ember volt az ajtóm előtt, ami egy folyosó végében pihent. Nyeltem egy nagyot, és hiányzott a sálam, ami megvédett ezektől az izéktől. Legyűrtem magamban a gondolatot, hogy visszafutok a meleg ágyba. Még néhány férfi mellett elhaladtunk, és éreztem rajtuk mocskos tekintetüket testemen. A falak ugyanolyan szürkék, és ridegek voltak, mint a szobámban, mégis a levegő páradúsabb. Szaporábban kezdtem lélegezni, sose éreztem ilyen hőséget. Ernest főhadnagy csak rám sandított.