Életért halállal

Ötödik fejezet

Kimerültem, és a rosszullét kerülgetett. Elegem volt már ebből az egész hülyeségből. Mert az volt. Hülyeség. Nem értem, miért, és hogyan kerülhettem ide. És egyáltalán, hogy történhetett ez, alig két, három nap alatt? Kész borzadálynak érzem ezt az egészet. Lehetetlennek. Mivel tényleg rosszul voltam a hőségtől, visszafeküdtem a földre. Thomas elment körülnézni, Edward pedig csak némán pihent. Félelmetesek voltak mind, főleg Thomas. Nem jó dolog, ha az ember tudja mások gondolatát. Mondom, ezt én, aki bármikor bepillantást nyerhet más jövőjébe, főleg, ha a haláláról van szó. Behunytam a szemem, és próbáltam valami hidegre gondolni. Valami elviselhetőbbre.

Hidegre.

Fagyosra.

Mint..

- Csipkerózsika, folyik a nyálad! - hallottam meg Zed hangját fölöttem, és rögtön kipattantak a szemeim. Fölültem, érezve, hogy zavarban vagyok, és megszédülve arcomhoz kapok. Hirtelen reflexként csináltam, és Thomas jót röhögött rajtam, míg Zed csak mosolygott. Morcosan vettem tudomásul, hogy hazudott, így felsóhajtottam. Gyűlölöm.

- Találtunk gyümölcsöket, szóval egyél! - nyomott a kezembe valami kerek piros dolgot, és én csak bámultam rá. Ez meg mi a tosz?!

- Almának gúnyolják - mondta Thomas, és beleharapott a sajátjába, aminek a belseje így meglátszott, valami íncsiklandó hang mellett. Megnyaltam az ajkam, és hosszas tanakodás mellett, én is beleharaptam. Olyan.. megfogalmazhatatlan íze volt, valami ízletes, és finom. Olyan.. Igazi.

- Igaz is, hisz nálatok semmilyen gyümölcs, vagy zöldség nincs már, de akkor hogyan juttok táplálékhoz? - kérdezte meg Jack érdeklődve, én pedig már a harmadik almámnál tartottam.

- A második dimenzióból kapunk ellátmányt, bár nem sokáig, mivel lassan nem tud az ország pénzt veretni se, és így nem lehet mivel fizetni, azoknak a vén bölcseknek! - nyammogtam az almámba, és sóhajtottam. Eléggé vicces szituáció. Az emberek kezdték el ezt az egészet, és mi húztuk a legrövidebbet. Mind ezt, ostoba kíváncsiságok miatt. Még szerencse, hogy a második dimenzióban az uralkodónak a lánya szerelmes lett egy férfiba. Különben rég itt hagytak volna minket. Ezt hívják mázlinak. És itt ki is fújt a tudás. Ennyi volt. Eddig élhettünk, mi, emberek. Viszont, én magamat hová sorolom? Se ember, se halhatatlan, vagy éppen fordítva.

- Második dimenzió.. Ott milyen kaják vannak? Ugyan ilyenek? Vagy mit tudom én.. lila színű mérgező almák? - Jack hajthatatlan volt, ez pedig megmosolyogtatott ugyan, de idegesített. Hagyjon engem békén, basszus!

- A normális. Mármint húsok, saláták, gyümölcsökből inkább csak körtét, dederoszt és banánt kapunk, aztán vannak a kenyér fajták.. - kezdtem sorolni az ételek neveit, amiket valaha is ettem.

- Állj-állj! - emelte fel gyorsan a kezét Jack, én pedig bámultam őt. Mi a halált nem értett ezek közül? - Derossz? Mi?

- Dederosz - javítottam ki kapásból -, ez egy gyümölcs. Lila bogyós termés, általában tenyérnyi méretű, és igen savanyú, de tápanyagban gazdag. Egy szóval finom! - írtam le a véleményemet erről. Imádtam a dederoszt, bár inkább más nevet adtam volna neki, mint ami az eredeti. Mondjuk, mint kerucs, mert mikor ránézek, valamiért ez a szó jut eszembe. Kerucs.

- Értem - felelte ámulatba esve. Csak összevont szemöldökkel bámultam őt, végül megvontam a vállam. Furcsa egy teremtés, az biztos.  Egy kicsit még érdeklődtek a dederosz iránt, majd mikor már a negyedik almámba haraptam volna, rengeteg állat repült el felettünk. Éppen akkor elkezdtem émelyegni, és a rengeteg feldolgozott alma fele biztosan visszaköszöntött. Jack, és Thomas hátrahőkölt, és kicsit felkiáltottak, Zed meg majdnem felnevetett.