Életért halállal

Negyedik fejezet

Sokáig csak ácsorogtam, és próbáltam kizárni magam körül az eseményeket. Próbáltam földolgozni, hogy pontosan mi is történt velem. Elsőnek is, a furán helyes Zed követett, segítséget kért, aztán ránk lőttek, a kaja kihűlt, megmentettek, elraboltak egy helikopterrel, meleg ágyban aludhattam, ismeretlen helyen keltem, egy hadi emberrel beszélgettem, kaptam egy karkötőt, ami gondolom olyan, mint egy póráz, csak rosszabb. Kajáltam, ismerkedtem, láttam Zed izmos hasát, a gondolataimban olvastak, nem láttam pontosan valaki jövőjét, csupán érzékeltem. Nem tudom, más hogy lenne ezzel, de nekem sok, és sokk volt egyszerre ez az egész. Vissza akartam menni a hideg, zord világomba, ahol mindenki szétcsesztetett, megvertek, és ilyenek. Mert én ezekhez voltam hozzászokva, nem ahhoz, hogy valahol én is fontos személyiség legyek az emberiség fajának. Akkor se, ha ez a faj, éppen kihalófélben van. Mert minek segítenék nekik? Mit tettek nekem azok a szarrágók, hogy nekem kellene nekik segíteni? Mivel érdemelték ki azt a sorsot, hogy ne tudják meg, mit is éreztem én olyankor, mint majd ők a jövőben fognak? Próbáltam összeszedni magam, mégis csak annyira szorult tőlem, hogy semmilyen arckifejezéssel magamban sikítoztam. Elegem volt már most ebből a kialakult helyzetből, és egy kalitkában éreztem magam. Megnéztem az arcokat, akik körülöttem álltak, vagy a tömegben sétáltak, vagy csak beszélgettek. Aztán egy kar súrolta a vállam.

Szürke világosság volt körülöttem, párás a levegő. Körülöttünk sikítoztak az emberek. Egy férfi állt mellettem könnyes arccal, miközben mosolyogva előre bámult. Néztem magas testalkatát, kopasz fejét, amin egy fekete kendő volt. A fejéből ömlött a vér. Éreztem, ahogyan eltűnik a lélekjelenléte, tudtam ki ő. Tudtam, hogy Ernest főhadnagy volt. A melegség szinte ölelte a bőrömet, a szél erősen belekapott a bőrömbe, ahogyan a köd, ami eddig körülöttünk volt, elkezdett oszlani. A férfi földre rogyott, de még mindig mosolygott, és egy pontra bámult. Megakartam volna nézni, hogy mit néz, de nem tudtam róla levenni a szemem. Egyszerűen nem ment. Végül szája tátogott, és értelmetlen, büszke szavakat mondott, majd az égre nézett, és előre esve meghalt. Ledöbbentem. Ez túl valóságos. Nekem nincs itt dolgom.

- Jól vagy? - vette le rólam a kezét Zed, és én elfehéredtem. Miért? Hátra lépkedtem félelmemben. Nekem innen el kell tűnnöm. Láttam Thomas arcvonásait, de nem érdekelt. Én nem fogok itt maradni. Rezzenéstelen arccal körbe fordultam, majd elsétáltam, amerre éppen gondoltam, hogy a kijárat lehet. Hallottam a körülöttem lévők hangjait, kiáltásait, de nem érdekelt. El akartam tűnni innen. Ez túl gyanús volt nekem, és sok. A képek homályosak voltak körülöttem, ahogyan megint éreztem a hideget; de most nem fizikailag, hanem mentálisan. A vágyat, ahogyan a bőr egymásnak tapadt, és rögtön tudtam, mi történik. Elvörösödtem, miközben visszarántottak.

- Zed! - kiáltott fel a fejemben egy női hang, ami az enyém volt, miközben ki is mondtam. Erős kezével tartotta a felkaromat, és nem akart elengedni. Az érzések erősödtek, miközben képek egyáltalán nem ugrottak föl. Csak bámultam csodás arcvonásait, és megakartam csókolni. Nem tudom, miért láttam a jelent, de a füleimmel a jövőt érzékeltem, és csodásnak véltem, de nem örültem neki. Ez csak azt jelentheti, hogy itt fogok maradni, segíteni nekik, és szerelmes leszek Zedbe. Figyeltem, ahogyan tátog, de nem hallottam semmit, csupán halk kéjvágyat. Próbáltam elrántani a kezem, de erősen fogta. Mondani akartam neki valamit, hogy eresszen el, mikor a gondolatolvasó srác megjelent, és igen döbbenten segített lerántani rólam Zedet. Nem tudom, miért segített, de örültem, hogy nem szólalt meg. A hideg és a meleg egymást felváltva jött közelebb bőrömhöz.

- Thomas.. mit látott? - kérdezte Zed dühösen, miközben le se vette rólam a tekintetét. Ám a srác nem tudott válaszolni, mivel valami éles hang félbe szakította. Erős szél áradat tépte fel a hajunkat, és sokak hátra estek, ahogyan a mennyezet beszakadt. Néhány ember az életét vesztette, mikor a kemény plafon rázuhant. Csontok törtek, vér fröccsent, és moccanni se tudtam. Elengedte a karomat Zed, és körül nézett. Ideges volt. Én is. Itt fogok megdögleni. A fülem mellett süvített el egy kisebb darab fehér dolog, és rögtön a másik irányba perdültem száznyolcan fokban, és futni kezdtem. A hajam az arcomba csapódott, mivel a hajgumi elszakadt. Úgy éreztem a perc lelassult, és nem tudtam gyorsulni. Körülöttem minden lassan mozgott, és döbbenten álltak, vagy már feldolgozták, és rohanni kezdtek. Csupán ők a harcba. Nem érdekelt semmi, csak kiakartam innen jutni. Egyáltalán miért hoztak ide?! Minek szántak engem? Valami folyadék kezdett el esni ránk, és egy pillanatra föl néztem, hogy megtudjam mi az. Víz volt, csepp alakban. Ilyet még sosem láttam, de örültem neki, mivel azzal, hogy már szabad ég volt fölöttünk, a meleg levegő is beszökött, de a víz hűsített. Csak tudnám, hol vagyok, mert biztos, hogy nem a Földön.