Az elveszett őzsuta

Különös jelek - Chapter III.

Fiana az ágyában ült, szeme vakon bámult a szemközti falra. Kezei szorosan tartották az elkopott hegyű grafit ceruzát, mely fürgén rótta kusza vonalait az alatta gyűrődő ócska papírlapra. Nem érzékelte a homályban éppen kirajzolódó bútorok körvonalát. Azt sem, hogy valaki erőteljesen rázogatja, vállánál fogva és azt sem, hogy az illető közben halkan, szinte kétségbeesetten szólítgatja.

Fiana feje majdnem felrobbant. Az a sok információ, az a sok kép... Túl sok volt.

Aztán lassan, mint ahogy a nap lenyugszik, a fájdalom elmúlt, keze lelassult. A múltjából feltörekvő jelenetek - igen, Fiana teljes mértékben biztos volt benne, hogy onnan származnak- pedig valószínűleg rájöttek, hogy a lány agya úgysem tudja befogadni őket, teljes egészükben.

Hátradőlt az ágyában, érezte ahogy besüppedt a matracába.

- Fiana?- suttogta valaki halkan, érdeklődően.

Fianának még szavakat formálni sem volt ereje, így válaszul csak morgott valamit.

- Jól vagy? - kérdezte... Talán Hermione.

- Ööö... - nyöszörgött Fiana. Kinyitotta, az eddig csukva tartott szemét, és próbálta befogadni a környezetét. Ám ágyába még mindig csak a múlt pörgött. Azért bebizonyosodott, hogy a suttogó Hermione.

- Kérsz egy kis vizet? - kérdezte. Fiana válaszul csak bólintott.

Hermione elment, de pár perc után már vissza is tért,  egy pohár vízzel.

Fiana nehézségek árán, de feltornázta magát, és a pohárért nyúlt. Miután belekortyolt várakozva nézett Hermionéra aki értve a célzást, belekezdett:

- Hajnali öt körül arra keltem fel, hogy beszélsz. Aztán megláttam ezt a sok rajzot. - mutatott körbe. Fiana követte a mozdulatot, és megrökönyödve látta, hogy legalább húsz, telefirkált lap található körülötte.
- Tudtam, hogy ez egy MH pillanat. Vagyis inkább óra... Úgy gondoltam úgy sem tudnálak megzavarni, és már épp készültem visszaaludni amikor valami olyasmit mondtál, hogy : itt van velem.- Fiana ezt meglepődve hallgatta.- Úgy gondoltam jobb lesz ha fent maradok és figyelek, hátha mondasz valamit amiből megtudjuk ki re gondoltál... De nem mondtál semmit. Aztán meg felkeltél. Már kezdtem aggódni. Már arra is gondoltam, hogy megyek Dumbledore-hoz.

Fiana lassan bólintott. Közben kiitta a maradék vízét.

- Hány óra van? - kérdezte végül, megtörve a kimondatlan gondolatoktól hangos csendet.

- Hét óra körül - adta a választ Hermione, egy ásítás kíséretében.

- Sajnálom, hogy miattam nem tudtál aludni.

- Semmiség- legyintett- te sem aludhattál valami sokat.

Valóban, Fiana szemhéllyai ólom súlyúak voltak.

A lánynak az jutott eszébe, hogy valószínűleg nem a legegészségesebb augusztus elejétől össz-vissz három órát pihennie, naponta. Komolyan azon kezdett gondolkodott, hogy lemegy a gyengélkedőre és kér némi altatót a javasasszonytól.

A tizenharmadik születésnapjától kezdve ugyanis, az emlékképek egyre sűrűbben rohamozzák meg.

Azon a napon, Marcussal meglátogatták Párizs varázsrészét. Az a hely csak egy kicsit volt másabb, mint egy mugli tündérmese. Aztán amikor a hagyományok szerint, Fiana elfújta a szülinapi gyertyát, hirtelen hatalmas hiányérzet és ürességet kerítette hatalmába. Mint amikor az ember tudja hogy elhagyott vagy rosszul csinált valamit, de csak később jön rá hogy mit. Ám Fiana még mindig nem jött rá hogy mi az. Mikor a nyáron ezt megosztotta Hermioneval, az nem tudott mit mondani. Mi lenne ha most is megkérdezné?