Rendellenesek

4. Rész: Ismeretlen

Minden borzasztóan tompa volt. Hallottam dolgokat, de nem tudtam volna megmondani, hogy minek a hangját hallom. Csak a gondolataim voltak, azok is zavarosak. A szagok is idegenek voltak, és hiába nem tudtam kinyitni a szememet tudtam, hogy minden fekete körülöttem.

- ...EZ HÜLYE, VALAKI DOBJA A FOLYÓBA! – ez volt az első mondat, ami tompán átszűrődött az érzékelésemen. A második a fájdalom volt, ami egy kicsit magamhoz térített. Óvatosan nyitottam ki a szememet, de nem volt sok értelme, mert sötét volt körülöttem. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy nem a szobámban vagyok. És hogy talán soha többé nem leszek a szobámban. Egy kicsit bántam, hogy soha nem figyeltem meg igazán a lakásunkat csak éltem benne. Ha tudtam volna, hogy ez lesz apát is megöleltem volna még tegnap este. Anya, Apa, a bátyám, Liza, Ellie... talán soha többé nem látom őket. Abban biztos voltam, hogy valahol a Rendellenesek Szigetén vagyok. Nem kórházban, az is biztos volt. Miután ezt végig gondoltam végre elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy kinyissam a szememet.

- BEFOGNÁTOK ODAKINT! MOSTANSÁG FOG FELKELNI A KICSIKE! – ordított fel valaki a közvetlen közelemben, amitől összerándultam.

- Khm... - köszörültem meg a torkomat, mert nem voltam benne biztos, hogy meg tudnék szólalni.

- Oh... bocsi, már ébren is vagy! – hallottam egy hangot, majd egy halk kattanás után kellemes félhomály keletkezett a szobában. Egy vékony, hosszú zöld hajú lányt volt velem a szobában. Törékenynek tűnt, de volt benne valami titokzatos. Ő ordított ki az előbb. Ezek szerint többen is vannak itt. És hol van, azaz odakint?

- Hol vagyok? – kérdeztem... vagy inkább csak kérdeztem volna.

- Tessék igyál egy kis vizet! – tartott a számhoz egy pohár vizet a lány, és óvatosan megitatott. – Most próbáld újra.

- Hol vagyok? – próbáltam újra. Nem hiszem el, hogy ez a rémült cincogás az én hangom volt...

- Édesem, valamit kezdj magaddal, mert így elevenen felfalnak itt – sóhajtott a nő mellettem. Egy kis erőt gyűjtöttem és felültem. Ekkor tűnt fel, hogy a csuklómon kötés van, majd eszembe jutott, hogy Nathan egyszerűen kiműtötte a saját Chipjét az utca közepén.

- Mi történt a Chipemmel? Hol vagyok? És... ne haragudj, de te ki vagy? – kérdeztem a nőt.

- Édesem... - sóhajtott a nő. – A chipedet összetörtem, miután kiszedtük a karodból. Szóval veheted úgy is, hogy a személyazonosságod megszűnt kedves Luna. Arra gondolom rájöttél magadtól is, hogy a Rendellenesek szigetén vagy. Az én nevem pedig Nina, én vagyok itt az egyik orvos.

- Kérdezhetek még? – csak óvatosan mertem kérdezni.

- Persze. Annyit kérdezel, amennyit csak akarsz. De nem biztos, hogy válaszolok mindenre – szögezte le már előre. Miközben beszélgettünk nem nézett rám, és folyamatosan dolgozott valamin.

- Hol van Nathan? – tettem fel végre azt a kérdést, amire a válasz, a leginkább érdekelt abban a pillanatban.

- Az meg kicsoda? – pislogott rám Nina.

- Aki idehozott... gondolom – sóhajtottam, mire a lány szeme elkerekedett, de azért bólintott. – Egy perc és hozom – állt fel mellőlem, így volt egy kis időm körbenézni. A szobában ahol voltam, a padló és a falak is feketék voltak. Az ágyon, amin feküdtem takaró volt, rám pedig valaki egy plédet terített. Nem sok dolog volt a szobában. Sötét, fából készült szekrények, és egy íróasztal, amin most Nina dolgai voltak. Kés, rongy, papírtörlő, olló, cérna. A levegő áporodott volt, és hűvös. Legalább ugyan az a ruha volt rajtam, amiben elindultam otthonról reggel. Egyszerűen képtelen voltam befogadni a helyzetet.