Rendellenesek

5. Rész: Biztonság?

Miután nem jutottam előrébb inkább az egyik sarokba ültem le. Arra kaptam fel a fejemet, hogy valami szabálytalan időközönként... furcsa hangot ad ki. Mintha egy zsákot dobálnának a szoba falának a túloldalról. Szédültem, amikor felkeltem, de talpra küzdöttem magam.

- VAN OTT VALAKI? – kiáltottam el magamat. Újabb hangos ütés a falon. Az ütések egyre hangosabbak lettek és egyre inkább megrémültem, hogy csak halucinálok. Elhátráltam a faltól és elkezdtem verni az ajtót. – ENGEDJENEK KI! HALÓ! VAN OTT VALAKI?! – ordítottam kétségbeesetten. A következő ütés már olyan hangos volt, hogy a fülemhez kaptam kezemet. Az ajtónak dőlve olyan kicsire húztam magam össze, amennyire csak fizikailag képes voltam. Hangosan felsikítottam, amikor az egyik fal hatalmas robajjal átszakadt.

- VÉGRE! – hallottam egy kiáltást és... döbbenten figyeltem, ahogy a srác bezuhan a padlóra.

- Jól vagy? – rohantam a mellé. Az egész testét por és piszok borította, alig láttam belőle valamit. Nem válaszolt és a szemét se nyitotta ki. – A szám elé kaptam a kezemet. A fiú kezét vér borította.

- A büdös kurva életbe! – morogta, miközben megpróbált felkelni a padlóról, de csak annyit ért el, hogy át tudott fordulni a hátára. A kezével az arca felé nyúlt, de elkaptam a csuklóját.

- Ne csináld, megsérültél! – szóltam rá.

- Ha nem engedsz el azonnal... szilánkosra töröm az összes csontodat... - morogta állatias hangon, mire elkaptam a csuklójáról a kezemet. Végül elhatároztam magamat és egy mozdulattal eltéptem a pólóm alját. Csíkot megközelítő darabot próbáltam tépni, de elég formátlanra sikerült. Végül a fiú kezére lógattam és elengedtem. A srác lassan kinyitotta a szemét, és idegesen fújtatott egyet, de azért megtörölte az arcát a pólódarabbal, majd bekötötte vele a kezét. Felálltam a fiú mellől és beléptem a szobába, ahonnan ő jött. Pontosan ugyan olyan volt, mint az enyém, azt leszámítva, hogy itt nem volt rendes ajtó. Egyetlen egy csapóajtó volt a plafonon. Itt is körbe néztem, de semmi hasznosat nem találtam.

- Mennyi időd telt le? – kérdeztem óvatosan. – Téged is beinjekcióztak? – nem érkezett válasz. Kellemetlen csend ereszkedett közénk. Hirtelen összerándultam. Fájdalom cikázott végig rajtam, amitől megtántorodtam. Megpróbáltam visszabotorkálni a saját szobámba a törmelékeken keresztül, de újabb hullámban érkezett a fájdalom. Olyan érzés volt, mintha áram ütött volna meg. Felsikítottam, majd a padlóra rogytam.

- Ne mozogj - hallottam meg egy ismeretlen hangot. Egy pár másodpercbe beletelt, hogy rájöjjek, a srác közölte velem. Így, hogy nem morgott érdekes hangtónust ütött meg. Még mindig a fal romjain feküdt és a szoba plafonját bámulta. Az oldalamra dőltem és a tekintetemet a fiúra függesztettem, aki szintén mozdulatlanul feküdt. Nem tudtam sokáig mozdulatlanul maradni. Kapkodtam a levegőt, szorított és fájt a mellkasom. A homlokomat a padlónak nyomtam, miközben összeszorítottam a szememet, hátha elmúlik. De az egész csak rosszabb lett. Mély levegőt vettem és megpróbáltam mozdulatlanul bent tartani. Többször is összerándultam közben. Végül kiengedtem, mert ugyan úgy remegtem tovább. Nem tartatott tovább pár percnél, de egy örökkévalóságnak tűnt.

- Sok ilyen lesz még? – kérdeztem, miután egy kicsit összeszedtem magamat. Nem kaptam választ, így inkább követtem a srác példáját és visszafeküdtem a padlóra. Azt sem tudtam, hogy most meghalok-e vagy életben maradok. Sokáig meg sem mozdultunk. Ironikus volt, hogy ő az én szobám padlóján feküdt, én pedig az ő szobájának padlóján. A fájdalom néha végighullámzott rajtam, ilyenkor összeszorultam, de nem mozdultam. Még akkor sem, amikor az ismeretlen fiú lassan felült és lekászálódott a törmelékekről. Mikor én is felkeltem és a saját szobámba léptem, rám emelte a tekintetét. Rémisztő volt. Fel sem tudtam fogni, még a szeme színét sem, úgy megijedtem. Hirtelen ököllel belevágott az ajtóba. A hangtól összerezzentem. Nem telt bele sok időbe, az ajtó gyakorlatilag kiszakadt a tokjából a keze alatt.