Rendellenesek

7. Rész: Evan

Az ablakhoz legközelebbi fotelben ültem egy takaróba csavarva, mert a rövidnadrág kevésnek bizonyult. Nem is igazán értettem, hogy Iris honnan szedett és miért pont ilyen ruhákat ősz vége fele. Hirtelen hallottam meg a mennydörgést. Lustán az égre néztem. Az eső már szakadt odakint, néha villámok villantak, de ez volt az első mennydörgés.

- Nem félsz a vihartól? – kérdezte hirtelen Iris, mire megráztam a fejemet. – Helyes – mosolygott rám.

- Iris, mire készüljek? Mármint... te nyilván tudod, hogy nekem teljesen új ez a csapat dolog... de a többiek? - sóhajtottam.

- Egy csapatban a csapattagok általában bíznak egymásban... a mi csapatunk kicsi, ezért így egy kicsit könnyebben működik ez a dolog. Jobb, ha ők is tudják, hogy kezdő vagy.

- Te szeded össze a tagokat igaz? – kérdeztem a lányra nézve, aki csak bólintott. Nem tervezte kifejteni, pedig örültem volna neki.

- Nem függenek össze a kérdéseid... - jegyezte meg Iris.

- Még a gondolataim sem – húztam el a számat. – Megkavart ez a helyzet.

- Figyelj Krystal... itt nincsenek szabályok. Túl kell élned. Ez minden – bámult rám a lány komolyan. Valahogy egyszerűen nem tudtam hinni neki.

- Iris... ne hívj Krystalnak. Mármint, szép név, ne érts félre. Tetszik, de ez nem én vagyok. Luna vagyok. Szeretném megtartani a nevemet. Hozzám tartozik.

- Nos... Luna, te büszke vagy rá, hogy rendellenes vagy? – kérdezte óvatosan Iris.

- Nem feltétlenül vagyok rá büszke. De ez is én vagyok. Nem érzem magamat kevesebbnek a szüleimnél, vagy a barátaimnál.

- Miért? – kérdezte Iris. Nem is gondolkodtam el rajta, hogy vajon miért teheti fel nekem ezeket a kérdéseket. Talán kellett volna.

- Mert mielőtt „kimondták" hogy rendellenes vagyok is... én voltam. És attól, hogy most hirtelen rendellenes lettem, nem lettem új, nem lettem erősebb, vagy okosabb, vagy csúnyább... veszélyesebb is legfeljebb csak az injekció miatt – vontam meg a vállamat. Hirtelen hatalmas fényt villant odakint, amire még én is felkaptam a fejemet. Iris szeme elkerekedett.

- Figyelj, el kell mennem és ezt leellenőriznem... maradj itt és ne menj ki a házból, mert itt biztonságban vagy! Visszajövök. Jó legyél! – simogatta meg a fejemet Iris, majd kirohant. Hallottam, hogy kattant az zár, és láttam az ablakon át, ahogy elsietett.

Ahogy egyedül maradtam úgy éreztem magam, mintha kiürültem volna. Nem értettem, hogy miért. Lesütöttem a tekintetemet. Pénteken kerültem ide. Valamikor szombaton kelhettem fel, és estefele adhatták be az injekciót. Vasárnap kiszabadultam, és este lejárt az injekció hatása, tehát aznap már hétfő volt. Furcsa volt belegondolni, hogy valószínűleg ma az iskolában mindenki úgy tesz, mintha én soha nem is léteztem volna. Lehettem volna szomorú, amiért valószínűleg így volt, vagy örülhettem volna, hogy nem kell iskolába mennem. De nem éreztem semmit ezzel kapcsolatban. Végig gondoltam az előző három napomat. Ezekről az információkról, gyakorlatilag soha nem is beszéltek nekünk, pedig itt élünk a sziget mellett. Lassan felálltam és könyvek után kezdtem kutatni a nappaliban, de egy darabot sem találtam, sem laptopot, telefont, vagy bármiféle okoseszközt. A ház további részeibe nem mertem bemenni. Egy ideig idegesen ücsörögtem a fotelben, majd sóhajtottam. Nincsenek szabályok... a túlélésre játszunk... ezek voltak azok a gondolatok, amik arra késztettek, hogy kinyissam a többi szobát is, ami az emeleten volt. Találtam egy kamrát és egy ugyanolyan szobát, mint amiben aludtam. Az emeleten nagyjából semmit, így nem is igazán értettem, hogy miért volt egyáltalán emelete a háznak, hogyha a felső szint kongott az ürességtől. A történtek után inkább nem merészkedtem le a pincébe. Eszemben sem volt még egyszer egy olyan labirintushoz akár csak hasonló pincének a közelébe kerülni. A házat, ha akartam sem tudtam volna elhagyni kulcs nélkül. Oké, ha nagyon akartam volna, akkor el tudtam volna hagyni, de nem igazán állt szándékomban. Kint továbbra is szakadt az eső, és valamiért elhittem Irisnek, hogy itt biztonságban vagyok. Talán csak el akartam hinni.