Elvonó

s e v e n

- Milo nélkül nem - már vagy tíz perce ezen vitatkozunk anyával, apa pedig a fotelből figyel minket. Minden szavunkat magába szívja, értelmezi a két fél érveit és ellenérveit. Mindig ezt csinálja; némán figyel, majd kimondja az ítéletet. Ez nagyrészt mindig anya javára szolgál, de a remény hal meg utoljára.

- Ha Ő belehal a drogozásba, akkor te is? - anya legalább ötödik alkalommal hangoztatja a költői kérdést. Csak ezzel tud támadni, meg hogy muszáj elmennem és én akartam ezt az egészt. - Ez a Milo kórházban van, beteg. Te viszont itthon vagy, perceken belül indulnod kéne, hogy elérd a buszt.

- Milo nélkül nem megyek - dobom le magam a kanapéra. Fiú ügyekben mindig is nyitott voltam a családom felé, anyával és apával szemben sosem voltak párkapcsolati titkaim. A mostani vitát is ez generálta, mesélni kezdtem Miloról, aztán az elvonó említéséből adódóan máris témát váltott a beszélgetés. - amúgy is, ez csak egy előadás lesz!

- Egy értékes és érdekes előadás - mutat rám idegesen anya. Világéletében nyugodtan kezelte a problémákat, most mégis kihoztam a sodrából. Hupsz...

- Tiff - apa megadóan sóhajt fel, anya neve pedig egyet jelent: a végítélet megszületet, és ezek szerint nekem kedvez! - Cam lassan a húszat tölti, csak el tudja dönteni, hogy a szíve vagy az esze után megy. Ha ilyen makacs, mindketten tudjuk, hogy nem fog engedni. Te pedig - néz rám. - elmehetsz a sráchoz. De csak egy feltétellel - mondja, én pedig sóhajtva forgatom meg a szemem. Tudom jól, hogy mi az a feltétel, így pulóverem zsebeiből kiürítem a tablettákat és a cigarettát is, majd egyet hátra lépek az asztaltól. Apa felvonja a szemöldökét, mire felmordulok és a kupac mellé dobom a farzsebemből az utolsó levél kapszulát is. Győzelemittasan bólint, én pedig sóhajtva fordítok neki hátat.

- Majd jövök - kiáltok hátra, majd bakancsomat felkapva kitárom az ajtót, és miután nagyot szippantok a koranyári szellők langyos fuvallatából, be is csapom magam után. Verőfényes csütörtök délután az aznapi, zöldellő fák és csicsergő madarak sokasága tölti be a látképet. New Orleans lakosai is nagyobb létszámban választják a lábukat a járművek helyett, a járdákat feltöltik az emberek, az úttest pedig kevésbé forgalmasabb, mint idén bármikor.

Egy apró kavicsba rúgok, majd befordulok a kórház utcájába. A telefonomra pillantok, alig látom az időt a sok töréstől és a Nap vakító sugaraitól. A busz mostkörül indulhat a város szélére, ahol Naomi a betegeit várja az előadásra. Persze kissé elkeserít hogy lemaradok, hisz őszintén szólva némiképp érdekelne az esemény, de sajnálatról szó sincs. Nem sajnálom, hogy az elvonó helyett Milot választottam, sőt, egyenesen örülök is neki.

Lassacskán megállok a hatalmas épület előtt, itt pedig ismét az időre pillantok. Feleslegesen, hisz nem jegyzem meg az információt, még a tudatomig sem jut el. Ennek csupán unaloműző szerepe van, semmi több.

Bemegyek a kórházba és rögtön a lift felé indulok. Szerencsére nincs jelentősebb útitársam, csak egy ártalmatlan légy kísér fel a harmadikra. Eltűnődöm azon, vajon mekkora galibát is tudna okozni az a kis rovar a műtőben, de nem fordítok erre különösebb figyelmet, hisz már el is felejtem a szárnyas fenevadat, amint kilépek a folyosóra. Átsietek a nővérek előtt, bevetem szlalomozó tudásomat a látogatók sokasága közt, majd egy gyors fordulattal nyitom is Milo kórtermének ajtaját.

- Édes - Milo elvigyorodik, amint meglát. Jó érzéssel tölt el, hogy örül nekem. Ez a becenév pedig...azt hiszem a fellegekben járok!

- Sziasztok - mosolyogva csukom be az ajtót, majd Milo ágya mellé lépve egy apró puszit nyomok erősen borostás arcára. A szobatársa egy fiatal, azt hiszem tizennégy éves lány, akivel meglepően jól kijönnek. A lány korához képest igen érett, Milo pedig sokszor túl gyerekes. Az már más kérdés, hogy mégis hogyan kerültek egy szobába... - hiányzott a hülye fejed, szóval gondoltam benézek - mosolyogva vonok vállat, Milo pedig megjátszott sértődöttséggel teszi karba a kezét.

- Tudod...nekem a mosolyod hiányzott meg a nevetésed, de igazad van, romantikus a hülye fejem is - nevetve vonja fel a szemöldökét, majd megpaskolja a mellette lévő üres helyet.

- Nem maradok sokáig, csak be akartam nézni. Útközben elintéztem Naomit, mondtam neki hogy kórházban vagy, én pedig nem megyek nélküled. Azt mondta, feltétlen adjam át, hogy jobbulást kíván és azt mondta, minden hónapot egy előadással nyitnak, így igazából nem maradunk le semmiről - végigsimítok a kezén, ujjam átsiklik a kidomborodó izomkötegen és az erein is. Tenyerébe helyezem sajátomat, majd óvatosan végigsimítok a kézfején. - alig várom, hogy újra együtt buszozzunk, aztán végigszenvedjünk kétszer negyvenöt percet, elmenjünk kávézni, végül a buszon kimerülten neked dőljek.

- Esküszöm lelövöm magam, ha ti nem fogtok összejönni - Riley szólal meg a szemközti ágyról, mire mindketten felnevetünk. Milo szélesen vigyorogva néz rám.

- Ugye nem akarod, hogy Riley kinyírja magát? - hangsúlya magabiztosságot sugároz, meg akar győzni. Mintha egy kapcsolat így menne... - Mila, Riley le fogja lőni magát, ha nem jövünk össze.

- Kösz, hogy emlékeztetsz - halkan kuncogva nézek le rá. - bár nem sok esélyét látom, hogy okod lesz megtenni - önelégültem mosolyogva pillantok Rileyra, aki szélesen elvigyorodva ül fel az ágyában. Milo keze összeszorul, ezzel markába zárja ujjaimat, mire felnevetek.

- Add, hogy komolyan mondja - Milo könyörögve pillant felfelé, még a kezeit is összeteszi. Az Adam által ismertetett teória, miszerint Milora nem csupán jó hatással vagyok, de szerinte még kapcsolatban is jó párost alkotnánk, talán igaz lehet. Bár Milo bevallottan máshogy néz rám, mint egy egyszerű lányra az elvonóról, mégis gyorsnak találom. Számomra nem megszokott ez a tempó és sanszos, hogy ez a későbbiekben gondot jelentene. Bár meg kell hagyni, tényleg nem lenne rossz vele egy párt alkotni... - Mila!

- Milo? - mosolyogva nézek le rá, izgatottnak tűnik és végtelenül boldog.

- Ez nem csak egy félreérthető hülyeség volt, ugye? - reményteli tekintettel pillant rám. Kissé labilis gondolataim vannak, a szívem már most vele lenne, az eszem mégis megálljt parancsol. Elvégre alig néhány hete annak, hogy megvédett a kicsit sem józan Adamtől!

- Hát - nagyot nyelve nézek rögeszmés vágyakozásban lobogó szemeibe, bár a láng kialszik, amint elhúzom az ajkamat. Igaza van, ez nagyon visszatáncolás-félének hat, pedig nem áll szándékomban semmi ilyesmi, csupán át szeretném gondolni az egész helyzetet. - Milo, én nagyon szeretlek...

- Jaj - nevet fel gúnyosan, ezzel félbeszakítva engem. - igen, szeretsz, de csak mint barát. Nem akarsz összeveszni velem, mert egy nagyon aranyos fiúnak tartasz és...

- És szeretném, ha megpróbálnánk - szólok közbe hangosan, mire elnémul pár pillanatra. Nem tudom mikor lettem ilyen magabiztos és fogalmam sincs, hogyan sikerült kiküszöbölni az előző, félénk énemet, de meglehetősen jól érzem így magam!

- Várj - Milo hitetlenkedve nevet fel, bár Riley nem hagyja, hogy a srác befejezze amit akar.

- Óh Malik, a szent kereszt essen rád - a lány mindkét kezével beletép hajába, majd felnevet. - csapj már le rá, ameddig meg nem gondolja magát!

- Igaz, igaz - bólogat Milo komolyan, majd megfogja a kezeimet. - szóval...izé. Leszel a barátnőm?

- Kicsit gyorsnak tartom, de ugyan, mit veszíthetek? - halkan nevetek, majd ezt egy kedves mosollyá fokozva bólogatni kezdek. - Még szép, hogy leszek!

_______

2019. 01. 23.
Szerda

// 2019. 05. 14.
Kedd