Elvonó

t w o

Anya épp morog valamit az orra alatt, amikor belépek hozzá a konyhába. Akár egy robot, nézek végig rajta. Egy robot, melyen nincs kikapcs gomb. Csak pörög és pörög, soha meg nem áll.

- Cami, kicsim - köszön boldogan amint meglát. A szívélyes fogadtatás hálás mosolyt csal arcomra, így hangosan korgó gyomorral viszonzom a kedves üdvözlést, a két puszi után pedig a sütőn lévő lábashoz masírozok. - milyen napod volt, kincsem?

- Szar - motyogom, majd a fedőt megemelve felcsillannak a szemeim. Ó, hisz a kedvencemet főzte! Gyanússá is válik a helyzet, időtlen idők óta kedvez nekem, ha valami kétsége van velem szemben és szóvá akarja tenni. - az a nyomorult Miss Hill mindig csesztetett az órán - végül tovább panaszkodok, mire sóhajtva dől a pultnak. - és neked, anya? Milyen volt a napod?

- Folyton az elvonón kattogtam - na igen, jönnek a kétségek... - félek, hogy nem tetszett, mert ugye nem voltál hajlandó nagyon mesélni róla. És ha Camila Freynek valami nem tetszik, akkor azzal köztudottan fel is hagy - szomorkásan kuncog. Mosolyogva forgatom meg a szemem, végül egy tányér után nyúlva felé pillantok.

- Vissza fogok menni - jelentem ki, közben az órára sandítok. - és már csak negyvenkét percem van a busz indulásáig, szóval - kezdek kapkodni, anya pedig sóhajtva a segítségemre siet, így az evőeszközök pillanatokkal később már az asztalra terített alátéten várnak rám. - sietnem kell.

Bekapok pár falatot, majd ismét az órára tekintek. Sietve pattanok fel az asztaltól, hisz nincs is időm többet enni, muszáj leszek mindennel felhagyva készülődni. Anya szól, hogy nyugodtan hagyjak ott mindent, majd Ő elpakol, én pedig hálásan elmosolyodva rohanok fel a szobámba.

Ma egy hét után újra találkozom Miloval, jól kell kinéznem. Ezen morfondírozok, de gyorsan rájövök, hogy ez baromság. Egy baromi nagy baromság! Már miért kéne Milo miatt jól kinéznem?

A fekete pólómat egy fekete pulóverre cserélem, tekintve, hogy a múltkor is teljesen lehűlt a levegő, mire hazaértem. Fekete hullámos hajamat felkötöm, majd a tükörbe nézve felsóhajtok. Sose leszek újra szép...

Egy fekete karkötővel szemezgetek, majd felmordulva összevonom a szemöldököm. Csak elvonóra mész, idióta! Jesszusom...

- Majd jövök - kiáltok a konyha felé, ahonnan egy megmosolyogtató "szeretlek" a válasz.

Leszökdelek a lépcsőn, majd kilépek az utcára. A telefonom kijelzőjére pillantva megállapítom: szűk negyedórám van.

A tempómat sietősre, a hajgumimat pedig szűkebbre fogom. A nagy rohanásban észre sem vettem, mennyire szétcsúszott a frizurám. Idegesen pillantok ismét a telefonomra, bár az idő szinte változatlan. Csupán egy perc telt el, én pedig nem találom a magyarázatot az idegességemre. Izgatott vagyok, de miért? Vajon Milo miatt? De miért??

Szétnézek a zebra előtt, majd egy hatalmas tócsát kikerülve átsietek az úttesten. A tegnapi pusztító vihar nyomai még láthatóak, mindenütt gallyak és falevelek heverésznek szerte a városban. A hatalmas szél kicsavart egy-egy zsenge, ifjú fácskát, amiket még mindig nem voltak képesek teljesen elhordani, így egy ilyen fiatal csemetét átlépve elhúzom a számat. Ismét a telefonomra sandítok, talán már csak unalomból. Már csak tíz perc.

- Mila - kezdődik, forgatom meg gondolatban a szemem, bár én magam sem értem a reakciómat. Örülnöm kéne Milonak, nem igaz? Bár miért örülnék? Semmit sem kéne éreznem. Milo egy semleges személy az életemben. Vagyis annak kéne lennie... - várj meg, légyszi!

Sóhajtva fordulok felé, majd döbenten meredek rá. Jaj ne, jaj ne, jaj ne, ismételgetem magamban mantraként. Nem értem a dolog miértjét...megállít, miközben egy lánnyal kéz a kézben tart felém. Hol hagyta a bunkó Adamet és a slepp többi tagját? Talán kitagadta a klikk, amiért egy hete velem töltött egy délutánt. Egy nagyon, nagyon hosszú délutánt...és most talán egy ilyen cicababában próbál vigaszra lelni.