Aura

Vigyázz magadra!

   Terra városa, eléggé északon feküdt ahhoz, hogy minden odatévedő turista kabátot vegyen a nyár utolsó hetében, a helyi lakosok viszont, boldogan elvoltak egy rövidujjú polóban is. 

   Az iskola közeledtével, a város egyre nyüzsgőbb lett. Az összes diák ki akarta élvezni, a szabadság utolsó napjait, még mielőtt becsöngetnek. Így volt ezzel Aura May is.

   A lány, hanyatt fekve olvasott az ágyán, amikor bevillant neki a gondolat, hogy már csak egy hét szabadideje maradt. 

   - Kellene valamit kezdenem magammal, nem igaz? - kérdezte a a hasán békésen szundikáló, hosszú-szőrű, vörös szőrmókot. A macska megmozdította fülét a lány hangjára, de a szemét nem nyitotta ki. Aura felült, majd lerakta a macskát a földre; - nem vagy valami nagy segítség, ugye tudod? - próbált mérgesen nézni a macskára, de az csak lustán elfeküdt  a szőnyegen. 

   Egy nagy sóhaj kíséretében leült íróasztala elé, hátha ott majd talál valami hasznos elfoglaltságot. Asztala tetején ott állt, a tavalyi születésnapi ajándéka, amely egy remek ötletet adott a lánynak. Felkapta a távcsövet, belerakta a hátizsákjába, egy palack víz mellé és már le is rohant a földszintre, ahol a konyha és a nappali volt.

   - Hova készülsz? - kérdezte egy lágy, női hang, amikor éppen lehalászott a polcról egy zacskó sós kekszet. A nő az ajtófélfának dőlve nézte, ahogy lánya sunyiba kiveszi a rágcsálni valót. Anyukájának hosszú barna haja most is kontyba volt fogva, ahogy mindig. Éles ellentétben  Auráéval - neki ugyanis rövid, sötétkékre festett haja kócosan állt, amerre akart.

   - Gondoltam kirándulok egyet - mondta mosolyogva a lány.

   - Egyedül? - kérdezte anyukája, szülői aggodalommal az arcán. Fiatalos kinézete ellenére, már volt egy-két mély ránc az arcán, mely most is ott volt homlokán, ahogy kérdőre vonta lányát. 

   - Igen. - Aura állta a szigorú tekintetet, de a biztonság kedvéért, gondolatban már előre kitalált pár érvet. 

   - Napnyugtára érj haza - mondta engedékenyen anyukája.

   Aura rápillantottaz órára. Pár perce múlt fél négy, azaz bőven van még ideje estig.

   - Rendben. Bár addigra már úgysem leszel itthon. - monda keserédes mosollyal, mire anyukája kérdőn vonta fel szemöldökét - ma is éjszakás vagy a kórházban, nem? - kérdezte mentegetőzve a lány.

    - Igen, ez igaz. De te attól még,  itt leszel, mire lemegy a nap. - törékeny nő létére, tekintetével szinte ölni tudott volna. Aura irigyelte őt, ezért az átható tekintetért, de gondolta előbb-utóbb neki is menni fog majd, elvégre benne van a génjeiben. - Vigyázz magadra! - tette hozzá záró mondatként édesanyja.

   - Mindig vigyázok, anya! - mosolygott ravaszul.

   Kifelé menet még felkapta túrabakancsát, és már kint is volt az ajtón. Nem igazán volt ötlete, hogy merre induljon, így arra ment, amerre a szél vitte.

   Amikor már a város szélén járt, eszébe jutott az erdő, ahova akkor jártak el kirándulni, amikor még az apukája is velük volt. Már meg is volt az úticél. 

   A sűrű lombkoronájú erdőben teljesen mások voltak a fény- és hőviszonyok, mint a városi, nyári betondzsungelben. Az erdő talaját, szinte teljesen ellepte a puha, zöld moha. A lány próbált vissza emlékezni arra az ösvényre, amelyen már több éve nem járt. Nem állt meg gondolkozni, bízott abban, hogy lábai emlékeznek még arra, hogy melyik irányba is kell mennie. 

   Amikor már vagy fél órája sétált, végül kiért egy kis csörgedező patak partjára. Emlékeiben nem volt semmiféle patak. Vajon rossz irányba jöttem? - tette fel a kérdést magában. Elindult a patak mentén felfelé, a folyási iránnyal ellentétesen. Ahogy haladt, egyszerre csak egy furcsa érzés fogta el. 

   Csend volt. Végtelen csend. A madárcsicsergés abbamaradt. Egyetlen neszt sem lehetett hallani. A puha moha, még az ő lépteinek hangját is elnyelte. Elővette távcsövét - az nem létezik, hogy nincs egy madár sem az erdőben - és a fákat kémlelte.

   Már majdnem kétségbeesett, de végül megpillantott egy hollót. 

   - Huhh - fújta ki a levegőt megkönnyebbülve. Ivott egy korty vizet, majd újra szeme elé emelte a távcsőt. A madár azonban már nem ült azon az ágon, amelyiken az előbb. - Na mindegy.. - mondta zavartan, hogy ne legyen akkora csend. 

   Úgy döntött, jobb lesz, ha elindul hazafelé. A patak mentén ment, amerről jött. Olyannyira igyekezett kikerülni a csendes erdőből, hogy nem figyelt lába elé, így megbotlott, és bele csúszott a kis patakba. Mindene vizes lett. Még a haja is - pedig megesküdött volna rá, hogyaz nem is ért a vízbe...

   - Remek... - mondta bosszúsan. Mégis miben estem el? Kimászott a vízből és megnézte, mi volt esésének oka. 

   Legnagyobb meglepetésére egy könyv volt az. Egy fekete, bőrkötéses könyv, üres lapokkal. Az elején egy aprólékosan kidolgozott domborolenyomat díszelgett, amely egy kitárt szárnyú madarat ábrázolt. Talán valami varjú féle lehetett, de nem tudta volna pontosan megmondani. 

   Körbenézett - mégis ki hagyna el egy ilyen szép könyvet - az erdőben azonban, egyetlen egy lélek sem volt rajta kívül. Elrakta volna táskájába a különös szerzeményét, de csalódottan látta, hogy esés közben hátizsákja is csupa víz lett. A kezében vitte hazáig  könyvet. 

   A furcsa érzés,  amely az erdőben fogta el, egészen hazáig kitartott. Még akkor is érezte, amikor az élettel - és hangokkal - teli városon vágott át.