Depresszió nem játék

Első bajnokságom

2012-t irunk. Az előző évek során mindig az volt, hogy az szezonom első pár hónapja kész katasztrófa volt, mert augusztusban nem voltak edzések és szépen elpuhultam, mint egy frissen főzött puding. Jó szarul teljesítettem a szeptember-november idöszakban és 2012 szeptemberében ezt megelégeltem, haragudtam saját magamra, hogy miért nem megy, én többet akarok ettől az egésztől. Céljaim voltak. Olimpia, Világbajnokság, Európabajnokság, válogatottság. Elkezdtem edzeni sokkal keményebben. Elkezdtem fejlödni. Minden hétvégen jártunk versenyre, és minden alkalommal javítottam, hiába 2 percenként álltam rajthoz, egyszerűen fáradhatatlan voltam. Aranyat aranyra, sikert sikerre halmoztam. Nem gondoltam, hogy ez valaha megszakad. Korosztályomban az ország, sőt nemzetközi szinten a legjobb lettem. Verhetetlen voltam, talán néha a fejembe is szállt a győzelem, de edzőm sose hagyta, hogy elszálljak magamtól, mindig a földön tartott, talán ezért is lettem túl komoly személyiség. Legalábbis néhány ember szerint. Lel pedig ha tudnátok milyen zakkant egy személyiség vagyok. Szerintem nálam nincs bolondabb ember a földön. Pláne ha jó kedvem van és pörgök. Na de eltértem a témátol. 2013 van, nagy készülésekben voltam a bajnokságra, ami rendkívül jól sikerült. Ősszel tudtam meg, hogy válogatott lettem. Újra megállíthatatlan lettem. Minden hónap első szombatján mentünk a válogatott edzésekre, felmérőkre. Őszintén szólva rohadtul utálta mindenki, de csak azért mert állandóan utazni kellett messze, pedig csak 200 vegyes és egy választott 50 métert kellett úszni. Mondhatom nagyon megérte. Meg ilyen béna sárga cuccokat kaptunk. Fuj de utáltuk, na meg a könyv. Jézusom remélem soha nem lesz sehol kiadva, mert életem leggázabb képei vannak benne.

Aztán 2014ben új szintre léptem. Egyre több versenyre jártam egyedül, az edzőm nélkül. Teljesen magamra voltam utalva, mint azon a tavaszon megrendezett Vidék Országos Bajnokságon. Telefonon beszéltem az edzővel, vakon bíztam a tanácsaiban, ami egy döntőhöz vezetett. Abszolút döntő volt, ami azt jelentette, hogy 11 évesen felnőttekkel úsztam. Este elérkezett a döntő. Rettenetesen izgultam, a legszélső pályán úsztam, az összes hullámot én kaptam a nagyoktól, plusz senkit nem láttam, duplán nehéz dolgom volt. Odaálltam a rajthoz, és lényegében szétrobbantam az adrenalintól. Mindent kizártam ami a külvilágot jelentette. Az edzőm azt tanította, hogy vegyük úgy, hogy csak a mi pályánk van megvilágítva és én is így vettem. Csak én és a pályám az idő ellen.
- A 200 méteres női hátúszás A döntője következik.

Itt mindenki bevonult akkor, amikor hallotta a nevét.
- 9-es pálya, XY Lilly, Vidra SE
Besétáltam. Levettem a melegítőmet, cipőmet, fülhallgatómat. Ordított a zene a fülemben amíg kisétáltam. Azthiszem Eminem-Monster című számát hallgattam. Mikor leöltöztem, pár karkörzés, csapás a karomra, lábamra, hogy felkészítsem izmaimat. Első sípszó. Oda kell állni a rajtkő mellé. Második és harmadik. Ez jelzi, hogy ugorjunk a vízbe és húzzuk fel magunkat. Lüktet minden végtagom, érzem fülemben a pulzusom. Izgultam. Felnőttekkel együtt álltam rajthoz. Felhúztam magam.

- Elkészülni! *sípszó*

Elrajtoltam. Kiúszás, erősen lábazok, az oxigénem fogyóban van, amikor a víz tetejére érek. Nagy levegőt véve indulok neki az első 50 méternek. Eszeveszettül úszok. Váll fordul, láb erős. Fej egyenes, egyenletes légzés. Már most éget a torkom. Itt a zászló, egy, kettő, három karcsapás és fordul, bukó. Ezaz. Kijött a fal, se túl közel, se túl messze. Újabb kiúszás, második 50. Itt már nehezebb, de kitartok 10 méterig, muszáj. Már nem érzem a fájdalmat, csak úszok. Újra zászló, most nagyon rámentem a falra. Nembaj, megyek tovább, erősebb kiúszás. Fél szemmel látom, hogy a mellettem lévő nem akar engem elengedni, még erősebben indítok. Eszembe jut, amit az edzőm mondott. 150 méternél kapcsoljak maxra. Már fáj, éget mindenem, de nem adhatom fel. Utolsó forduló. Már csak 50 méter és vége. Pihenhetek. Az eredmény mindegy. Kiúszásnál lehagytam a 8-as pályát, többieket nem látom. Becsapok. Akkora lendülettel mentem, hogy fejjel is nekimentem a falnak. Nem törődtem vele. Leveszem a szemüveget, a kijelzőre hunyorítok. Alig kapok levegőt, aztán meglátom az eredményt. 2 perc 24 másodperc. Új országos rekord. Örömömben ráültem a kötélre és nagyon kiáltottam. Nyertem. Felnőttek között. El se hittem. Felnéztem a lelátóra a szüleimre. Sírtak az örömtől. Aztán felszólítottak, hogy szálljak ki a medencéből. Hát ez vicces, de mozdulni se bírtam. Nehezen kiültem a medence szélére, ahol ültem 2 percet, majd a segítők áttettek a székemre. Ott ültem újabb 3 percet, magamra vettem a cuccaimat, hogy ne fázzak meg, majd megpróbáltam felállni. Egyből összecsuklottam, aztán nehezen, a falnál támaszkodva elindultam a szüleimhez. Az edzőmet felhívtam, remegtek a lábaim, pedig ültem.

-jó napot Tibi bá, vége a döntőnek.
-Szervusz, hogy ment, hogy érezted?
- Tibi bá...
-Igen? Rosszul ment?
-Megnyertem-mondtam sírva
-Mi?
-Megnyertem-ismétlem meg- 2:24
-2:24?!
-igen, és nagyon fájt, de sikerült
-büszke vagyok rád

Boldogan tettem le a telefont, sírtam örömömben. Még mindig remegett mindenem. Aztán eljött az eredményhirdetés. Ott álltam, a kis vidéki egyesületes lányként a Vidra SE-ből, akit eddig senkinek tartottak. Mégis nyertem.

-2014 országos vidék bajnoka....XY Lilly, Vidra SE.
Felálltam a dobogóra a kis 157 centimmel, a legkisebb voltam. Mégis a legbüszkébb. Megcsináltam. Nyakamba akasztják az érmet, mehetek vissza a szüleimhez. Egész hazaúton aludtam annyira fáradt voltam.