Depresszió nem játék

Mélypont

Talán elbíztam magam májusban. Nem is talán, biztos. Rá 2 hónapra volt a második bajnokságom. Készültem, de valami sose jött ki. Elidőzítettük a csúcsformát. Elcsesztük. Ezt mindketten tudtuk, de egyikünk sem akarta bevallani. Edzettem tovább, de tudtam, hogy nem leszek csúcsformában. Azt ellőttük májusban, pedig ott nem terveztünk győzelmet. De hajtott a hév, hajtottak a felnőttek és minden más. Végül eljött az utazás napja. Indultunk Miskolcra. Éreztem, hogy valami baj lesz, lett is. De nem szaladok előre. Megérkeztünk, kicsomagoltunk a szálláson. Kemény 4 nap vár rám, az egyszer biztos. Esténként nem aludtam fényesen, csak forgolódtam. Bemelegítésnél nem éreztem, hogy haladnék a vízben. Bepánikoltam. A legrosszabb, amit akkor tehettem. Próbáltam keményen kiállni, ahogy szoktam. Kaptam egy becenevet is, Foxi, igen tudom kissé röhejes, de valljuk be, illett rám. Kicsi voltam, és mindig surrantam, észrevétlenül törtem be az élbe. Végül kudarcot vallottam. Ott álltam. Behívtak, mondták a nevem. Lefagytam, lüktetett a vér a fejemben, nem láttam az idegességtől. Remegtem, de nem az adrenalintól, hanem a félelemtől. Tudtam, ha nem teljesítek, nem csak én csalódok magamban, hanem a szüleim is. Ráadásul anyukám szülinapja is aznap volt, dupla teher ült a vállamon, legszívesebben behúzódtam volna egy kis sarokba és sírtam volna. Odaálltam, leúsztam. 2 perc 24 másodperc. Újra, de most nem volt elég csak egy negyedik helyre. Csalódást okoztam. Nem mertem felmenni a lelátóra. Elkullogtam sírva a levezető medencéhez és szép lassan úsztam le azokat a métereket. Egyszer muszáj lesz felmennem, itt az ideje. Láttam anyukámon, hogy ideges, gombóc lett a torkomban, görcs a gyomromban. Nem szólt hozzám, tudtam, hogy szarul teljesítettem. Levágtam a cuccaim a földre, az edzőhöz mentem egyből. Percekig csak néztünk egymásra, majd magához ölelt, belőlem meg kitört minden. Teljes csalódás vagyok. Egész délután nyomasztott a dolog, majd a vacsora után gyomorgörccsel feküdtem le. 1-2 óra forgolódás után jött a fekete leves. Elkezdtem vacogni, kavargott a gyomrom, nem éreztem magam jól. Reggel első dolgom volt kiadni magamból a reggelit, amit éppen hogy letuszkoltam. Belázasodtam. Még jobban bepánikoltam, mint eddig. Teljesen elveszve éreztem magam. Nekem ezzel vége a bajnokságomnak. Nem kockáztathatom meg, hogy összeessek esetleg, elájuljak, vagy hasonló. Szüleim egész haza úton szidtak, hogy egy csődtömeg vagyok, nem érek semmit és csak pénzkidobás vagyok. És ez ment le minden egyes versenyszám után ahol rontottam. Teljes mindegy volt nekik, ha egy másik számban javítottam 10 másodpercet, ők akkor is azt látták, ha egy másikban rontottam 1 másodpercet. Folytattam. Nem adtam fel, valami hajtott, nem tudom mi, de lassan elveszett belőlem. Hiába voltam gyerekválogatott, magamnak valamiért nem feleltem meg. Utólag visszanézve sokat vártam el magamtól, és akkor is csak marcangolni tudtam magam, de valahogy nem jött ki rajtam, úgy ahogy a jelenben. De visszaugrás. Eljött az augusztusi pihenő. Következő évben gyengén kezdtem, de megerősödtem. Aztán ki nem találjátok megint mi történt. Na? Hát persze, hogy valami olyan, ami hetekre padlóra küld. Erre gondoltál ugye? Remélem, legalábbis ha ismersz(vannak az olvasók között akik ismernek), akkor tudod, hogy egy világi balfasz vagyok, akinek semmi sem jön össze. Volt egy daganatom. És csak, hogy ezt még fokozzam, elég kellemetlen helyen volt. A hátsómnál. Na igen. Elmentem vizsgálatra, 1 óra rohadt unalmas várakozás után bejutottunk. Férfi doki ül bent. Na mondom basszus ez aztán jó lesz. Nadrág le, teljesen kínosan éreztem magam, majd a vizsgálat végével fel is öltöztem, szerintem hiper sebességgel. Figyelj. Újabb fekete leves.
Orvossal való beszélgetés.

- Nem tudni, hogy ez rossz vagy jó indulatú daganat, 2 héten belül műteni kell. 2 lehetőség van

Na most gondolhatod mennyire beparáztam. Eleve az, hogy műtét vagy ilyesmi, hát megmondom őszinten, elkezdtem sírni.

-Mik a választási lehetőségek?-kérdezte anyum helyettem, látta rajtam, hogy reménytelen vagyok jelenleg.

-Nos, mivel a következő beteg lemondta az időpontot, így van egy szabad órám. Meg tudjuk oldani helyben, a kis műtőben.

Állj. Állj. Álljunk meg egy pillantra. MOST? Mi a szent ég? Én erre nem vagyok felkészülve. Most gondold el, ott állok 12-13 évesen és döntsem el, hogy levágnak helyben, vagy nem. Szóval folytassuk, mert félbevágtam a gondolatommal a dokit.

-Vagy pedig 2 hét múlva a kórházba beutalom, de ott bent is kell feküdni. Ezek a lehetőségek vannak, adok 5-10 perc gondolkodási időt.

Na jó. Ez egy rossz álom. Valaki csípjen meg. Itt állok márciusban az orvosi rendelőben, és közlik velem, hogy meg kell műteni, ami instant 4 hét fekvés? Mi a szar? Egyre jobban kétségbe estem, anyára néztem, hasonlóan tanácstalan volt. Végül a helyben műtét mellett döntöttünk. Na most, SENKINEK nem ajanálom az érzéstelenítéses műtétet. Fel kellett hasaljak az asztalra, lehúzták térdig a nadrágom, aztán azt mondja a doki, hogy beadja az érzéstelenítőt, nem fog az fájni, szúnyógcsípés lesz. Én naiv hittem neki. Hát ráharaptam a szivacsra magam alatt, amikor belém szúrta azt a szart. Azt utána még több helyen. Életemben nem remegtem úgy, mint akkor. Aztán pár perc után hallom, hogy közelít azokkal az éles szarokkal. Na mondom én innen lehet ki se megyek basszus, felszabdal a picsába. Megvág. Nem érzem, de tudom. Kibaszott kellemetlen, majd elkezdi kivágnina daganatot. Na azt már éreztem. Hozzá volt nőve a gerincemhez, és amikor azt vágta, hát konkrétan könyörögtem, hogy adjon még érzéstelenítőt. Kaptam is hála Istennek. Na aztán mikor érzem, hogy valami meleg folyik a derekamon, csak imádkoztam, hogy az ne a vérem legyen, mert helyben elájulok. Bár, lehet jobban jártam volna, ha eszméletlen vagyok. De mindegy. Aztán ilyet szól a doki, hogy már csak összevarr és mehetek. Egyre jobban remegtem és kezdett kimenni az érzéstelenítő. Éreztem ahogy összevarr és úristen de szar. Gyerekek. Ne akarjátok. Aztán beköti szépen. Most jön a jó rész. Hogy a faszba állok fel? Konkrétan ha megmozdultam ordítani tudtam volna. Nem hogy még üljek vagy valami. Nehezen talpraállítottak, aztán utána kb. 10 centi/lépéssel tudtam haladni. Jó oké, kaptunk kötszert mindent lófuxot, hogy ne kelljen visszajönni kötözni. Mert ugyebár azt reggel és este is kellett. 2 hétig. Gondolhatod mennyire kellemes volt. Lényeg, mentünk a kocsihoz, és ránéztem anyura. Na mondom én ezt nem. Hazasétálok, de le nem ülök, mert megpusztulok a friss varratokkal. Betuszkolt az autóba, megemlve a csípőm "ültem", aztán a jó magyar utak gondoskodtak arról, hogy jobban fájjon. Faxa volt, mit ne mondjak, nehezen felszenvedtem magam a harmadik emeletre, mert vidéken a lift az luxuscikknek számít. Bedőltem az ágyba és így gondolkoztam, hogy mégis hogy a francba fogok így nagy vécézni. Ne röhögj, nem lennél a helyemben azt garantálom. Edző is nézett egyet, mikor hívtam, hogy hát bocs edzőbá, de műtöttek, majd 3-4 hét múlva tala a medencénél. Életem legszarabb 2 hete volt, amíg bennem voltak a varratok. Kb minden átlagos dolog nekem egy kínzással ért fel. Az alatt az idő alatt nem is nagyon mozdultam ki az ágyból, mert képtelenség volt nagyjából. Nah aztán varratszedés. Kellemes dolog.(el ne hidd) Az is úgy fájt, hogy betojtam és kiharaptam egy részt a kezemből. De utána kicsit könnyebben mozogtam, bár még féltem, hogy felszakad a seb, de azért valamivel könnyebb volt a dolog. Aztán végül 5 hét után álltam vissza és újra bajnok lettem a nyáron. El se hittem, hogy én csináltam.