Poison Of Angel

Hetedik rész

~Itt még azt hittem hogy ő fogja az én vesztemet okozni. Igazából én hoztam el az ő vesztét......~

Azóta,hogy megismertem a kicsi Liamet,minden nap ellátogattam hozzá.Tetszett,hogy ő más,hogy ő konkrétan LÁT.A szülei tudták hogy intelligens gyermek,és azt is,hogy valamilyen módon,különleges.De azt sose derítették ki,hogy miben is lenne olyan más.A szülők csak érzik,tudják.Szavak nélkül.

Így tudta az Úr is (mint az én atyám),szavak nélkül,hogy szerelmes vagyok.Életemben először,találtam egy olyan személyt aki beindította azt a szervemet,ami elvileg életet kéne adjon.De én nem éltem,ameddig ő meg nem dobogtatta a kis megpohosodott masinámat.

Soha a büdös életemben nem gondoltam volna,hogy egy kisfiú lesz az.
De így történt, és nem is kívánnám máshogy.
Mert így volt tökéletes. Amíg tartott legalábbis, mert Ő úgy döntött hogy megment.
Nem kértem, nem akartam sőt még figyelmeztettem is, mielőtt komolyra fordult a dolog: hogy rossz, nagyon rossz dolgok történhetnek vele. Velünk.
Mert amikor a legelső csókot adta, minden megváltozott.
És most kivételesen a jó irányba.
Azután minden percet együtt töltöttünk, amikor nem dolgoztam persze.
Imádtam belenézni abba a varázslatos aranybarna szemeibe.Mindig kerestem az alkalmat, hogy beletúrhassak abba a selyem tapintású hajába, aminek kókuszos aromája mindig szédülést hozott az agyamnak, a kicsi göndör tincsek pedig az ujjaim köré csavarodhassanak.

(Valahogy így képzeljétek el őt, bár tudom hogy a való életben itt már jóval idősebb...)
És hogy milyen volt a csók, milyen íze volt és hogy hogyan,mikor és hol történt?
Elég érdekes történet.
Úgy kezdődött, hogy mint minden késő délután, együtt töltöttük az időt.
Mostmár visszagondolva tényleg furcsa volt, de abban a pillanatban teljesen normálisnak hatott a kérdés amit feltett.
-Csókolózni milyen érzés?
-Őszintén? Nemtudom, de biztosan csodálatos. A szerelmesek szokták csinálni sokszor, azért hogy kifejezzék velük a szeretetüket. Miért kérded?
-És te csókolóztál már?-kérdezte nem foglalkozva a feltett kérdésemmel.Nem értettem, hogy miért viselkedett úgy. Mindig válaszolt nekem, természetesen volt már olyan, hogy csak percek után, hogy jobban átgondolhassa válaszát.
De mindig válaszolt.
És hogy akkor miért nem?
Az elkövetkezendő 5 percben erre fény derült, és talán életemben ez volt az a pillanat, amikor annyira meglepődtem, hogy csak egy nappal azután fogtam fel, hogy mi történt.
-Nem, még nem. Senki sem szeretett úgy, hogy megcsókoljon.
-És.... -hirtelen elvörösödött, lehajtotta loknis fejét és megnémult.
-És?
Semmi válasz.
-Liam!
Elvesztettem. Ilyenkor mindig a gondolataiba veszik, és addig kell piszkáljam és szólongassam, ameddig ki nem szabadul onnan.
Felálltam a sezdonyról és közelebb mentem. Hirtelen ötlettől vezérelve megemeltem karomat,és ráhelyeztem felkarjára. Hüvelykujjam fel és le járattam, simogatás következett ebből a mozdulatból. Erre rám emelte óriási őzike szemeit, és már csak ő létezett számomra, semmi és senki más. Fel se tűnt, de közelebb araszolt hozzám, és amint úgy ítélte meg, hogy már megfelelő távolságba van, döntött.
Mert én láttam a hezitálást a szemeiben, méghozzá milyen elsöprően, te jó ég!
De más erősebb volt nála: a szenvedély és a kíváncsiság alkut kötöttek a lelkében, és egy elhatározásra jutottak.
Felfedezik, hogy milyen is a szerelmesek nektárja.
Életemben sosem csókolóztam és ő sem, de arra az életemet tenném, hogy amit ő művel azokkal az ajkakkal, az csoda.
Abban a pillanatban volt legelőször olyan, hogy úgy éreztem: élek.
És az íze, te jóságos uramisten!
Semmihez sem fogható. Csak ha már átélted, akkor tudsz beszámolót adni, hogy milyen csodálatos is.
Édes mint a méz, és egy kicsi nektarint is éreztem, mert azt ettünk előzőleg.
És vége lett.
Nem tudnám megmondani meddig tartott, mert mindvégig csak az járt a fejemben, hogy sose érjen véget.
Mindennap, minden egyes órának minden egyes percében azt akarom érezni.
A csókunk után majdnem két hét telt el, és Liam azóta mindig kerülte a szemkontaktust.
Nem ért hozzám, egyfolytában figyelt arra, hogy egy pillanatra se érintkezzünk, és így arra is hogy ocsmányul érezzem magamat.
Hisz tudom, hogy nekem kéne kimondanom, döntenem vagy legalábbis az egyik irányba fordítani ezt a dolgot kettőnk között, mivel én vagyok a "felnőtt".
De egyszerűen nem megy.
Abban teljesen biztos vagyok, hogyha ő kilépne az életemből, darabokra hullana minden sejtem.
Mert Ő tart össze.
Viszont ha visszautasítom, abba beleroppan.
És én is.
De ez lenne a helyes számára.
Rendes élete lehetne, családdal, gyerekekkel. Minden, amire szüksége van.
Minden, ami nem én vagyok, és amit nem tudok megadni neki.
Hisz Ő még csak egy gyerek!
Most lehet formálni őt. Azok formálják, akik körülötte élnek.
Legyek önző, vagy az Ő érdekében adjam fel a szerelmet, amit iránta érzek?
Istenem, könyörgöm segíts!
Atyám, miért kell nekem ekkora döntést meghoznom?
Csak küldenél valamilyen jelet, hogy megtaláljam a helyes döntést!

Csak egy jelet kérek, könyörgöm érte! Szerelem vagy kín?

Köszönöm ha még itt vagy, és türelmes voltál annyira, hogy kivárd a lusta seggemet!😅
Remélem tetszett, jelezd nyugodtan, ha szerinted tudok valamiben, valahol javítani! 💙