A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

2. Vég - Első rész

2012. október 15.

   Még így, hat évvel később is tisztán emlékszem erre a napra.

   Elindultunk a folyópartra. Kézen fogva sétáltunk körülbelül harminc percig, amíg el nem értük a Dutchmen's Landing Parkot. A naplemente már az elinduláskor is a vége felé járt, akkorra viszont besötétedett. Most azonban nem láttuk úgy a csillagokat, mint a Central Parkban töltött este. A felhők sűrűn beborították az eget, eltakarva minden apró kis csillagot, minden apró kis fényforrást. A hold is csak sejtelmesen körvonalazódott ki a láthatáron. Először szemerkélni, majd zuhogni kezdett az eső, de egyikünk sem bánta.

    Jó megoldást nem lehetett találni aznap estére, ugyanis mindenképp sötétedés után szerettünk volna menni, viszont akkor már nem lehetett egy csónakot se bérelni. Így aztán csak kisétáltunk a móló végére, és átnéztünk a túlpartra, ami csak akkor látszódott, ha egy-egy villám megvilágította.

   Pár perc után csendesedni látszott az eső, ezért úgy döntöttünk, hogy kicsit távolabb sétálunk a parttól, be a fák közé.

   Sosem voltam félős a sötétben, de a fák ágai még azt a minimális kis fényt is elfogták, amit az utcai lámpák halvány pislákolása adott. Közelebb húzódtam Adam-hez. Egy madár szárnysuhogása hallatszott, amire egyből odakaptam a fejem. Összerezzentem.

    – Jól vagy? – kérdezte, és átfogta a vállam. Valahogy megnyugtatott a közelsége.

    – Igen – mondtam – csak egy madár. Te nem hallottad? – kérdeztem összeráncolva homlokomat.

    – Nem – válaszolta.

    Az eső már éppen csak szemerkélt.

    Megálltunk. Végigkúszott a hideg a hátamon. Olyan érzésem volt, mintha figyelnének.

    Nekitámaszkodtam egy fatörzsnek. Adam felém fordult. Ahogy közelebb jött, azonnal elfelejtettem minden mást, beleértve a fura érzésemet is.

    – Fura dolog. Annyira ártatlannak tűnsz, hogy ha csak rád néz valaki, meg akar védeni. Pár napja mégis neked volt több bátorságod, mint nekem – mondta halkan. Pontosan tudtam, mire értette.

    Most is csak egyetlen egy lépés választott el tőle, viszont most azt vártam, hogy ő lépjen.

   Még mindig rossz előérzetem volt.

   Nem kellett sokáig várjak, hogy megtegye. Odalépett hozzám. Megcsókolt. Nem olyan volt, mint pár napja. Nem lépett hátra a következő pillanatban se én, se ő. Megremegtem.

    Pár centire húzódott csak el tőlem. Épp átláttam a válla fölött. Megfagyott a vér az ereimben.

   – Hátra. Ne. Nézz – suttogtam, hogy csak Adam hallja.

   Egész testemben megfeszültem. Velem szemben körülbelül harminc méterre egy csuklyás alak állt szakadt, szénfekete köpenyben, fejét lehajtotta. Nem láttam az arcát. A fák sűrűje árnyékot vetett rá, csodálkoztam, hogy egyáltalán észrevettem. Valószínűleg nem a szemem segített észrevételében. A jeges borzongás.

   Adam megigazította szemüvegét, majd megmozdította fejét, és alig észrevehetően hátrapillantott a válla fölött. Utána visszakapta a tekintetét rám.

   – Menjünk – mondta. Próbált nyugodtnak tűnni, de minden igyekezete ellenére átláttam rajta. Félt. Félt, akárcsak én.

   A sötét alak felemelte fejét. Abban reménykedtem, hogy így majd beazonosíthatom, viszont arcát maszk takarta. Csak kegyetlenül csillogó szemeit láttam.

   – Késő – kúszott végig a vérfagyasztó suttogás a fák között. Hogy voltam képes ilyen messziről is meghallani?

   Az eső újra zuhogni kezdett. Dörgött az ég. Villámlott.

   A villámlás fényében láttam megcsillanni az alak kezében valamit. A valami egy penge volt. Egy kés pengéje.

   Azonnal bekapcsolt a védelmi rendszerem. Megfogtam Adam kezét.

   – Most – mondtam.

   Rohanni kezdtünk, ki a fák sűrűjéből. Nem sokkal mögöttünk hallottuk a léptek zaját a járdán. A csuklyás valószínűleg egy útban lévő faágat vágott le a késsel, annak hallottuk a hangját. Nem volt bíztató.

   A partvonal úgy nézett ki, hogy a Dutchmen's határa mindkét oldalán egy kisebb erdő volt, közötte pedig kikövezett part. Egy macskaköves járda kötötte össze a két kis erdőt. Ezen a járdán rohantunk.

   A füves részen egy fából készült pavilon állt. A pavilonban nem égett a szokásos lámpás. A sötét ellenére is láttam, ahogy megmozdult valami. Először azt hittem, a késsel rohangáló őrült megelőzött minket. Tévedtem. Rosszabb.