Mozaik

1

Klaudiát lassan fél órája vártam, de sehol semmi. Jó, persze, megszoktam, hogy késős lány, de mostmár igazán itt lehetett volna. Tizenöt izgalmas perccel később toppant be talpig fehérben, amit meg is dícsértem neki, hisz nagyon előnyösen mutatott, ahogy fekete göndör haja omlott le a válláról a hófehér ruhájára.

– Csinos. Ez tartott ennyi ideig? – Kérdeztem mogorván. Persze haragom a széllel szállt, de hát na, próbálkozni csak szabad.

– Aha. Megérte, nem? – Kérdezte, majd megmutatta az összes fogát egy vigyor képében.

– De hát Viki... Te sehol sem tartasz! Hol a sminked? – Méregetett bosszúsan. Hát, ha az ember lányának a legjobb barátnője sminkmester csak nem csinálja meg magának, nem? Amúgy is – semmi kedvem nem volt hozzá.
Így fogott nagy győzködésbe Klau, hogy igenis csinálni fog nekem egy arcot, és rohadt jól fogok kinézni. Bizakodva szabad utat adtam, majd miközben a lányt néztem, aki oldalra nyújtott nyelvvel koncentrált elgondolkodtam. Sosem akarom elveszíteni. Sosem akarom elfelejteni. Annyira különbözőek vagyunk, mégis annyira egyformák. Amíg nekem szőke ,rövid, egyenes hajam, fehér és  tiszta bőröm van, addig neki szinte már fekete haja van, ami nem mellesleg hullámos, barna szemei, világosbarna bőre és szeplői vannak.

Egy óra múlva már készen is álltam, és elindulhattunk a vad éjszakába. Anya ma este NAGYON sokáig dolgozik, így hagytam neki egy üzenetet, hogy ne várjon meg, majd odaadtam Klaunak a kamu személyiket, amelyeken mindketten 18 évesek vagyunk, és indulhattunk is a sötét estébe. Pedig annyi jel utalt arra, hogy ne menjünk..!
Például...
Bedugva hagytuk a hajvasalót, vissza kellet menni.
Újra kellett csinálni a sminkem, mert elkentem egy ásítással a szempillaspirált.
Elszakadt a felső amiben menni akartam.
Ja, ilyenek. Tehát elindultunk.