Mozaik

2

Miközben tartottunk a hely felé, majdnem elcsaptak minket. Egy pöppet megijedtünk, mégis továbbmentünk. Mikor megérkeztünk, a biztonságiakkal is nyilván gondunk akadt, majd feltűnt Dávid.
– Robikám, Robikám... – lépett közelebb ezek szerint az ő Robikájához, mire az majdnem összefosta magát. Hm. Jó ha az embernek ilyen barátai vannak, nem?
– Nem engeded be ezeket a szép lányokat? Hogy lehetsz ilyen kőszívű?
– Dávid – csillogtak a szemeim a fiúra.
– Viki – rámmosolygott, majd a csípőmre tette nagy mancsait, és betolt a buliba. A hangos zene megzavarta idilli pillanatunkat, ezért egy emelettel feljebb mentünk.
– Rég láttalak. – Leheli nyakamra, miközben egy lágy de annál forróbb ölelésbe húz. – Hiányoztál, csipkerózsika.
Kuncognom kellett, igazán rég hívtak így. A szemébe néztem, és mielőtt egymásba gabalyodhattunk volna egy érdes hang vágta ketté a romantikánkat.
– Khm... Dávid. Indulás van.
Egy magas férfi köszörülte a torkát. Őszes feketés haja rendkívül illett borostájához és ráncaihoz amik az arcát szegélyezték. Megint itt hagy. Egy fáradt mosolyt ejtettem, majd csalódottan lementem a lépcsőn, és a pulthoz ültem, egyenesen Klau mellé. Barátnőm rendelése után szomorú mosollyal rátette a kezét a vállamra, majd nagyot sóhajtott. A bárpultos kihozta az italokat, amiket egyre csak hajtottunk le. A torkomon lévő maró érzés egyre enyhítette a szívfájdalmam, majd a hetedik tequila után táncolni is felálltunk. A kedvenc zeném ment, lüktetett a fülemben a vér. Egyre csak táncoltam, a szívem a zene dobbanását követte. Egy kéz simult a csípőmre, amiért még bátrabban dobáltam magam a zene ritmusára. Fel sem figyeltem a mögöttem táncoló tagra, csak mikor megfogta a torkomat és magához húzott.
– Mhm, mi ez az erős mozdulat? – Vigyorodtam el. Ő is rámvetette fogsora fényét, majd meghívott egy italra, amit elfogadtam. Nehezen kászálódtam ki a tömegből, és a hólyagom is rettentően szorított.
– Hogy hívnak szépségem? – Kérdezte a tag. Még meg sem figyeltem az arcát. Sötét szemei tökéletesen illettek világosbarna bőréhez, barna haja volt. Nem lehetett több harmincnál, bár nem lepődtem volna meg ha többet mond.
– Viktória.
– Gyönyörű neved van. Dénes vagyok.
– Dénes – ismételtem meg mosolyogva a nevét, majd kezetráztunk.
– És mit keresel itt, Viktória?
– Dávidhoz jöttem, bár ő már nincs itt.
– Értem. – Arca egy pillanatra megváltozott, szemei komorabbak lettek, ráfagyott a mosoly. Aztán újra visszatért az énje. Érzékeltem a változást, így szóltam neki, hogy mosdóba megyek.
– Szép lány, előtte még idd meg velem az italunkat. – Mosolygott, bár ez a mosoly sokkal félelmetesebbnek tűnt, mint előtte. Lehajtottam a pezsgő italt, majd megindultam. Sietve hívtam Klaut, bár gondoltam, hogy nem fogja felvenni. Biztos voltam benne, hogy tett valamit az italomba. Mielőtt hatása elkezdődött volna megpróbáltam kihányni, de nem ment. Szuper. Rohantam Klaudia felé, de Dénes észrevett és utánam iramodott. Beszaladtam a tömegbe, és egyenesen barátnőm felé indultam. Mikor kiszúrtam megrángattam, de alig figyelt. Mindent lassításban láttam. Ahogyan magyarázom neki, hogy mi történt, a vele táncoló férfi arca eltorzul. Klaunak kitágul a pupillája, majd egy tű nyomódik a karjába és elveszti az eszméletét. Miközben küzdök a férfi ellen egy szúrást érzek és Dénes gonosz arca villan fel vállam felett. Sötétedik a kép, majd elájulok.