Mozaik

4

Nekivágódunk az ablaknak. Az szilánkosra törik, sebet ejt rajtam. Zuhanok. A lány megfogja a kezemet, landolunk. Hó van. Mi meg fehér, illetve fekete rövidnadrágban és rövidujjúban feszítünk. Pompás. A hó felfogta az esésünket. Mellettünk egy szikla, felmászok rá, a lány is így tesz.

– Futás! – Hallom meg az ő hangját.

– Hogy hívnak? – Állítom meg.

– Tessék?

– Hogy hívnak?!

– Viki. Te?

– Klau.

– Most hogy ezzel megvagyunk, szaladhatnánk
végre?

– Ott vannak, kapjuk el őket! – Szól egy egyenruhás férfi.

Megiramodunk, egész messzire is jutunk, egy erdőbe. Már lihegünk, nagyon elfáradtunk, és úgy tűnik, már nem is üldöznek.

– Gyere, gyorsan, bújjunk oda! – Rángat Viki egy fa belsejébe. Ott nincs hó, és mivel este van, meghúzhatjuk magunkat pár órára.

Két órával később, egy kis gondolkodás és alvás után meg is szólaltunk.

– Ismerjük mi egymást? – Szólalok meg hirtelen. – Rémlik valami.

– Igen, nekem is. De miért nem emlékszem rád?

– Passz... Figyelj, mit szólnál ahhoz, ha elindulnánk? Ki kell jutnunk, és hajnalodik.

– Rendben, induljunk.

Ahogy az ismeretlen erdőt járjuk a rettenetes hidegben az adrenalin elvesztével kezdtem érezni a hideget. De úgy nagyon. Jobb híján összeszorítom a fogaimat, és egyre gyorsabban rakom az egyik lábamat a másik után. Ebből kellemes égési sérülés lesz, nem is egy.

– Te sem emlékszel arra, hogy hogyan kerültünk ide, ugye? – Töri meg egy hang a csendet.

– Nem. Azt sem tudom, hogy mi közünk lehet egymáshoz, vagy hogy egyáltalán mi értelme volt az egésznek.

A lány felnyikkant, most veszem észre a vérző lábát, valóban csúnyán szétrúgta. Neki köszönhetem az életemet.