november 6.
Az utolsó órámról is kicsengettek, összeszedem a szekrényemből a füzeteim és kimegyek az épület elé. Leülök a betonlépcsőre. Előveszem a mobilom és keresek egy buszjáratot, ami egyenesen haza visz. Jön egy busz, ami 2:48-kor indul az egyetem mellől. Rápillantok a karórámra. 2:44. Még elérem. Előveszem a fülesem, bedugom a mobilomba és beteszem Billie Eilishtől a Bellyache-et. Lecsukom a szemem, és élvezem, hogy csak az ő hangját hallom.
A semmiből hirtelen valaki oldalba bök, mire akaratlanul is megszűnik a varázsvilág, amit Billie alkotott a fejembe. Kinyitom a szemem, balra pillantok, felismerem az illetőt. Rakoncátlan, sötét barna tincsek, fekete télikabát, szürke pulcsi, végképp a szetthez nem illő sárga nadrág, és bájos mosolygós pofi.
-Szia Shira.- köszön derűsen, s hirtelen de ja vu érzésem támad.
-Helló Nathan Cullen.- mondom, majd elkapom tekintetem. Minnél jobban figyeli arcom, én annál jobban zavarban vagyok, annál pirosabb és annál izzadtabb leszek, gyomorgörcsöm, valamint pánikrohamom lesz, és stresszes közérzetem fog kialakulni. Kell ez nekem?
- Felismertelek a hajadról. Mizu?
- Buszra várok.-elgondolkodik.
-Figyelj, ne vigyelek el autón? Itt parkolok az utca másik felén.- rámutat egy szürke audira.
-Nem, nem. Semmi szükség rá. Amúgyis... amúgyis még megakartam állni valahol... útközben.- kifogást keresek.- Csak az idődet húznám.- magyarázkodom ki magam.
-Biztos?- húzza fel a szemöldökét.
-Igen. Teljesen biztos.
Ekkor befut a piros emeletesbusz az egyetem elé. Én birtelen fölugrok, felkapom a tasim és felszállni sietek.
-Köszi Nathan, de már itt a buszom, és mennem kell, de azért köszi meg minden.- hadonászok a kezeimmel. Nathan értetlenül néz, és végül csak int egyet. Vissza intek és beszállok.
Helyet foglalok egy ablak mellett. Még látom a szürke audit elhaladni mellettünk. Akkor lehunyom a szemem és elmélyedek a busz zajaiban. Hallgatom az emberek beszélgetéseit, a mocorgásokat, érzem a busz mozgását, ahogyan leállunk, mintha minden egy másodperc alatt történt volna.
Egy Caffe 80' felirattal ellátott, aprócska kávézót pillantok meg az ablakból. Leszállok. Egyenesen a pulthoz megyek. Ugyan az a srác van itt aki reggel, aki tegnap és azelőtt is volt a pénztáros.
-A szokásosat?- kérdi.
-Igen.
-Máris hozom.- hátramegy a konyhába és készíteni kezdi a capuccinomat. Én elsétálok a szokásos kirakat melletti kis zugomba. Két személyes asztalka, középen egy kis terítékkel, mindehol pasztel szinek és retro világítások. Már néha én is megunom a mindennappi szokásaim, és elképzelem mi lenne, ha most egy Hawaii parton buliznák, vagy Thaiföldön egy hotelból gyönyörködnék a tengerpartban.
Gondolataimat a barnaherceg űzi el, lecsapja az asztalra a tálcát a capuccinóval és rámmosolyog. Én zavartan leülök és belekóstolok a kávémba.
-Finom?- kérdőn felnézek rá- Úgy értem elég forró, nem túl keserű, kéne még egy kis cukor esetleg?
-Nem nem, pont elég, vagyis elég forró, és finoman tetszik. Mármint nagyon finom a cukor, A KÁVÉ! Nagyon finom kávé, köszi. -hadarom el, hogy végre már elmenjen és békében írjam meg az esszémet.
