november 7.
A szűk utcák között kiszűrődő napfény még épphogy kivilágítja az arcát. Nem tökéletes, érdes, néhol piroskásra fújta ki a szél, mégis úgy ragyog a napfényben, mint semmi más. Alaposan megszemlélem a fiú göndören cikázó, barna fürtjeit. A fejére húzott kapucni alól kikandikálló rakoncátlan tincsek a szélben hullámoznak. Zölden ragyogó szemei komoly tekintetét tükrözik. Elkapom a fejem, mikor megérzem, hogy oldalra pillant íriszeivel. Még épphogy észreveszem azt a apró kis mosolyt az arcán. Lábainkat kezdem kémlelni. Egyszerre lépünk. Tekintetem átvándorol a kezemre, majd az ő kezére. Csak pár centi választ el minket.
-A világon minden hely közül miért pont egy múzeumba viszel el?- töröm meg a hosszú csendet a földet kémlelve. Érzem, hogy rámnéz, mégsem mozdítom el fejem.
-Hát- sóhajt-, mert tudom, hogy tetszeni fog. Az újságban láttam, hogy egy új kiállítást tartanak, de nem nagyon érdekelt. Aztán megtudtam, hogy te szereted ezt a témát és jobban utánna néztem. Végü...
-Bocs, bocsi, hogy közbe vágok, de te még olvasol ujságot?- folytom vissza a nevetést.
-Nagyon vicces.- mondja unottan.- Nemhogy értékelnéd, hogy gondolok rád, kinevetsz, mert újságot olvasok. Remek. Nekem is egy ilyen lánnyal kell... mindedj.
-Jólvan nem akartalak megsérteni, csak fura, hogy a mai világban még olvas valaki újságot.- magyarázom ki kicsit kedvesebben a helyzetet. - Ha jobban belegondolok ez különleges.
Csendben sétálunk tovább. Oldalból rásandítok. Megint az a mosoly.
-Miért mosolyogsz?- kérdezem szórakozottan.
-Csak úgy.- vigyorog tovább.
-Csak úgy nem mosolyognak az emeberek.- vitatkozok.
-Nézd már meg is érkeztünk.- vált témát hirtelen, és rámutat a bejárati ajtóra.
-Na?
-Na mi?- értetlenkedek. Forgatja szemeit.
-Hogy tetszik?
-Hát még nem láttam belülről szóval..
-Akkor menjünk be.- fogja meg a kezem és bevezényel.
***
Este nyolc óra körül járhat az idő. Összesen öt órát lézengtünk a múzeumban, amit még most sem tudok felfogni. Észre sem vettem az idő múlását. A Hold már magasan jár az épületek felett. A felhők elvonultak, az eső is elállt. Nathannal Loldon egy szegényebb negyedében sétálunk épp. A kis családi házakból békesség árad, néhol már nyugovóra tértek a kisgyermekes családok. Itt-ott megszólal pár kutya az éjszakába ugatva. Az autók kevésszer sugannak el ebben az utcában. A járdaszéli lámpák sárgán világítanak, én pedig az árnyékomat tanulmányozva meredek a sötétbe.
-Figyelj.- töri meg a békés csendet a fiú.
-Hm?- fáradtan válaszolok. Ilyenkor már beszélgetni sincs erőm.
-Haza kísérhetlek?- váratlanul ér a kérdés.
-És most mit csinálsz?- mosolyodok el. Elgondolkodik, majd felel.
