november 8.
A reggeli napsütés ingerlette arcom összeráncolom és idegesen fordulok el a másik oldalra. Résnyire nyitom szemem, de a szúrós fény miatt összehúzódik a pupillám. Akaratomon kívül is kiábrándulok az álmomból és hatalmába kerít a való világ. Az ingerek eljutnak az elmémig, míg felfogom a helyzetet, szinte tonnás súlyként hullanak rám az elmúlt napok eseményei. Lassan újra feldolgozom azt hogy nagy valószinűséggel ki fognak nyírni. Pár percre rá halványlani kezd a múlt éjszaka. Felülök az ágyban és szárazon pislogtatom szemeimet. A gondolatok csak úgy futkosnak a fejemben. Próbálom összerakni a képet. Megoldást találni. Kiutat ebből a rossz álomból.
Bágyadtan az éjjeliszekrénymre pillantok, ahol egy bögre hideg tea hever. Miért nem ittam meg? Álmosan kikelek az ágyból és kinyitom az ablakot szellőzőrésnyire. Szinte érzem, ahogy a friss levegő átjrárja a szobát. Az ágyhoz igyekszem, ahol a takarót görönygös kupacban találom. A végénél megfogom és erőteljesen feldobom, hogy kiegyenesedjen és össze tudjam hajtani. Amikor viszont vissza akarom helyezni a helyére, észre veszem a fiút. Nathan. A francba. Meglepettségemben összerezzenek. Visszatakarom őt. Még alszik. Tehát tegnap este itt aludt el. Nagy levegő. Annyira röhejes, amit csinálok. Nem tehetem ezt vele. Nem szeretném megbántani.
-Jó reggelt!- annyit gondolkodtam, hogy észre sem vettem Nathan mocorgását. Felül.
-Jó reggelt!- vágom rá.- Itt aludtál.- jelentem ki mintha nem lenne elég egyértelmű.
-Tudom. Bealudtam.- fáradt arcán látni lehet, hogy nem aludt valami jól. Kócos haja még így is jól áll neki. Ásít egyet majd kihúzza magát.
Nyújtózik egyet és felméri a terepet. Sokkal világosabb van, mint tegnap este az éjjeli lámpánál. Így a kilátás a Londoni utcákra is sokkal precízebb, tegnap viszont békésebb volt. Azt hiszem ezért is jöttem Londonba. A környezet és a város miatt.
Csak akkor veszem észre, hogy lecsúszott róla a takaró. Nem emlékszem, hogy levette volna a pulcsiját. Testén világos aranybarnán tükröződik a napfény, kezei nem túlságosan izmosak, de ahogy kinyújtózkodik látni lehet az ereit, hatalmas tenyerét és vékony ujjait. A dereka vékony. Nem tökéletes, de talán épp ezért vonzó. Azonnal elönt a forróság, és ettől a tudattól csak még jobban bepánikolok. Nem tudom róla levenni a szemem.
-Szóval.. mi a reggeli?- kérdi. Visszakapom tekintetem az arcára amiről egyértelműen letudom olvasni, hogy észrevette. Csak még jobban elszégyellem magam.
-Mit szeretnél?- elgondolkodik.
-A palacsinta nem rossz.- vigyorog.
-Akkor lesz palacsinta.- egyezek bele.- Akkor én most kimegyek és.. megcsinálom. Te, addig, öltözz fel. Meg ilyenek.- minden erőmmel azon vagyok, hogy csak a szemébe nézzek. Kirohanok a konyhába, veszek egy mély és lassú lélegzetet. El kell őt küldenem. És, ha még a mai napot együtt töltenénk? Aztán haza megy. És soha többé nem látom. Csak még egy nap. Megpróbálok nem arra gondolni, hogy már csak hat napom van hátra. Kihasználom a mait. Elengedem az érzéseket, és nem fogok aggódni. Ma bármit megtehetek.
-Szia.- hátra nézek.
-Szia.- köszönök vissza meglepetten. Nathan egy szál gatyában mászik be a konyhába, lépései lassúk, felém közelít. Zavartan a tálat kezdem el figyelni, amit közben kivettem. Elkezdem dolgozni a tésztát.
-Hogy áll a palacsinta?- áll mögém és a vállam felett figyeli, ahogy keverek. Érzem a lélegzetvételét. Szinte magamon érzem a mellkasát, ahogy emelkedik. Leállok a keveréssel.
-Nem öltöztél fel.- jelentem ki túl erőltett arccal. A hűtőhöz sétál, a szemem sarkából figyelem csak. Kivesz valamit, majd visszalép hozzám. Gyorsan a tálra kapom tekintetem.
-Tessék.- nyújta felém a dobozt.
-Mi ez?- pillantok felé.
-Tejszín.- rácsodálkozok.
-Mióta kell tehszín a palacsinta tésztába?
-Sokkal habosabb lesz tőle, mivel a tehszín sokkal simább és sűrűbb. Könnyebben is fog lehetni vágni.- magyarázza teljesen beleélve magát.
-Ó.. értem.- tudom, hogy ez nem igaz. De annyiban hagyom had örüljön magának. Nem azért, mert nincs merszem ilyen állapotában vitába szállni vele. Nem.
-Amúgymeg felöltöztem.
A szemébe nézek. Majd a felsőtestére. Majd újra a szemébe.
-Szóval azt mondod felöltöztél?
-Csak alsóban voltam szóval igen. Most már van rajtam nadrág is.- hirtelen bevillan a kép, ahogy kimászik az ágyból egy szál gatyában. Nagy levegő. És kifúj.
-Értem.
Közben hozzáadom a többi hozzávalót a tejszínhez. Kiveszek egy habverőt és alaposan összekeverem. Nathan egész idő alatt figyel. Lassan közelebb húzódik, de csak óvatosan mozog. Látom a tenyerét, ahogy a kezemhez egyre közelebb húzza. Én csak zavartan tovább keverem a tésztát. Teljes zűr van a fejemben. Ég az egész homlokom. Annyira nem figyelek oda, hogy a gyors keveréstől kilöttyintem a tál tartalmát. A fiú arrébb lép és felém nyújt egy törlőkendőt.
-Te jó ég, nem akartam, csak elsiettem, asszem jobb lesz, ha..- törölgetem össze-vissza a pultot, mikor Nathan lassan mellém húzódik, és óvatosan megsimítja a csuklóm.
-Elmehetünk egy étterembe is, ha gondolod.- súgja hallkan. Csak csöndben elfordítom a fejem. Eggyütt egy étteremben. Az egész testemben szétárad a boldogság és önkéntelenül is elmosolyodom. Visszafordulok. A szemét szemlélve megpillantom, hogy közelebbről nem is olyan sima a bőre, tele van apró, barna szeplőkkel, amik a szúrós nap miatt jöhettek elő. Ez csak még aranyosabbá teszi őt. Észreveszem, hogy ismét a számat figyeli. Zavarba jövök.
-Miért mosolyogsz?- kérdezi vigyorogva.
-Csak.-próbálok nem elpirulni és kitörni boldogságomban.
-Az emberek csak úgy nem mosolyognak.- ez valahogy ismerősen cseng. Figyelembe nem vége ezt a mondatát válaszolok.
-Az étterem jól hangzik.- az étterem nagyonis jól hangzik. Még egy utolsó pillantást vetek Nathanre mielőtt a szobámba rohannék átöltözni.
xxx
A nap már felkelt. A kora reggeli csípős hideget szinte hullám ként sodorja el a kölni és légfrissítő illat, ahogy beszállok az autóba. A kinézetre puccos audi belülről is hasonló érzésekket vált ki belőlem. Az ülések bézs színben és vanília illatban pompáznak, minden mintha fertőtlenítve lett volna. Nem tudok egy centit sem mutatni, ami nincs gondosan letörölgetve.
Nathan mellett, az anyós ülésben foglalok helyet. Kellemetlenül kuporgok. Fogadok sok lány ült már ebben az ülésben. Ilyen autóval könnyű lehet elcsábítani őket.
-Nagyon szép vagy. Gyönyörű.- ez nem igaz. Messze nem vagyok gyönyörű.
-Köszönöm. Te is jól nézel ki.- tekintetünk találkozik. Elszégyellem magam. Elnézek.
Csak egy egyszerű fehér ruha van rajtam, kivágott a hátamnál és vállamnál, elöl viszont a nyakamig ér az anyag. A világ legkellemetlenebb érzése, ha tudom hogy a mellkasom szabadon van és mindenki megbámulja. Utálom, ha a figyelem központjában vagyok.
Hosszú derékik érő hófehér hajamat szétengedtem.
Ő egy fekete farmerben van, szűk fehér inggel, ami nagyon jól kiemeli a barna haját és világosan csillogó zöld szemét.
Lassan beindítja a kocsit és elindulunk. Csendben ülünk. Érzem a köztünk izzó levegőt. Csak mondj valamit. Bármit.
-Még szerencse, hogy ilyen közel laksz.- utalok arra, hogy most az autójában ülhetünk.
-Igen. Fura, hogy eddig nem is láttalak.
-Igen.
Ismét némaságba burkolózunk. Aztán valami furcsa érzés kezd bekeríteni. Mintha feszengne.
-Figyelj, ha nem akarsz nekem megnyílni soha nem foglak tudni megismerni, pedig nagyon szeretnélek.- mondja mintha egy rég őrzött titkot közölt volna velem. Nem tudtam, hogy ezt gondolja. Soha sem voltam jó ebben. Tudatni az érzéseimet. De ez valahogy most jobban zavar, mint valaha bármikor. -Én próbálok visszafogott lenni. De egyszerűen annyira kedves, okos, gyengéd és gyönyörű vagy, hogy már nem birom. Mondj már valamit magadról. Bármit. Meséld el a történeted. Szeretném hallani, ahogy beszélsz. A gondolataid. A hangod.- mondja hallkan mégis szenvedélyesen. Végig őt nézem. Asszem.. asszem fáj a mellkasom. A hasam. Mintha felrobbant volna. Bizserget. Rohadt jó és egyben rossz érzés is. Na jó mi ez.
Rámpillant. Szemei csillognak a napfényben, mintha egy apró szikra villanna fel a sarkában. A bőre most még simább. Narancsárgás árnyalatban pompázik.
-Sajnálom. Nem tehetek róla. Egyszerűen ilyen vagyok. Még én is alig ismerem magam. Néha nem tudom milyen érzések kavarognak bennem. És ez olyan zavaró.- elfordítom tekintetem. Az utcát kezdem el figyelni, amin épp áthaladunk. Az autó hirtelen lelassít.
Megérkeztünk.
-Én sem vagyok valami jó az érzéseim kifejezésében. De próbálkozom.-bár még mindig az ablakot figyelem, hirtelen megérzem a bőrömet perzselő tekintetét, ahogyan végigmér. Hirtelen érnek csiklandozó ujjai a tenyeremhez, gyengéden megsimítja a csuklóm, lassan fel a vállamig. Megállapodik a vállamon, a hüvejkujjával aprókat simít a nyakamon. Ránézek. A szemébe. Olyan gyönyörű. De nem csak kívülről. Belülről. Olyan szépséget áraszt, amit szavakkal nem lehet körülírni. Az arcomba hullott rakoncátlan tincseket óvatosan a fülem mögé simítja. Nagyon gyengéd. Minden mozdulatát megfontoltan teszi. Lassan a tarkómra csúsztatja ujjait. Magához húz, de egyfolytában a szememet figyeli. Ezúttal én pillantok elősször az ajkaira, mintha csak azt mondanám akarlak. Egyre közelebb hajol, már szinte érzem leheletét, majd lassan megérzem őt. Ajkaink táncolni kezdenek egymással. Sosem éreztem ilyet. Érzem ahogy szétárad testemben az érzés- igazán boldog vagyok.
