november 7.
Felhők. A város felett ezernyi gyülekezik, eltakarva az égen világító fénykorongot. Esőcseppek hullanak alá az égből, s mintha büntetni akarna minket az ég. Sűrűn és kegyetlenül esik.
Felülök az ágyamon és nézem az előttem lévő függöny kecses mozgását, amint a szél táncoltatja. A nagy üvegajtó nyitva áll, így látom a siető várost, a hangyányi autókat és a szétszóródó embereket.
Lecsúsztatom magamról a fehér takaróm, az ajtóhoz sétálok és becsukom. Behúzom a függönyt. A fürdőbe veszem az irányt. A mozsdóhoz lépek, megengedem a vizet, lemosom az arcom. A víz hideg érintésére kellemesen összerezzenek. Belenézek a tükörbe, de nem tetszik amit látok. Lila foltok borítanak a nyakamon. Lecsúsztatom magamról a hálóingem és megjelenik a többi. A kezemeimen, a hasamon. Elhúzom a hajam a nyakamról és kiékeskedik a nagy piros folt, mintha allergiás reakció lenne, de nem az. Azt hittem, csak egy kicsikét reménykedtem benne, hogy álom volt. Utálom. Utálom ezt, az életem, a döntéseim, mindent. Mindent utálok. Istenem.
Tehetetlenül a padlóra rogyok és hangosan zokogni kezdek.
Nemtudom mit tegyek. Értem fognak jönni. Meg fogok halni. Nem fogják tudni mi történt. Senki.
-Úristen a szüleim!
Belém hasít a felismerés, hogy már nem fognak látni. Nincs most pénzem Ausztráliára. Nemtudok hozzájuk elmenni. Istenem, istenem mit csináljak.
-Bassza meg!- ordítom.
A falba ütök egyet, majd mégegyet, amíg már annyira fáj, hogy abba kell hagynom. Muszáj lenyugodnom. A könnyeim még mindig nem álltak el. Eláztattam a padlót és a falat is. Össze kell szednem magam. Nem telhet így el az egy hetem.
Felkelek, a szekrényemhez sietek, kiveszem a legelső nadrágot, trikót és kabátot amit találok, felhúzom magamra, felkapok egy cipőt a táskám, beledobok mindent, és már nyitom is az ajtót. Még visszanézek utoljára a lakásomra, majd bezárom.
Lerohanok a három emeletnyi lépcsőn, közben a szüleimet tárcsázom telefonon. Kicseng. Felveszik.
-Szia kincsem, tegnap nem hívtál minden rendben?-hangzik el anyu aggódó hangja a telefonban.
Elszorul a torkom.
-Igen persze, csak ezen a héten borzasztó sokat fog kellenem tanulni. Nagyon sok dolog van és még vállaltam egy plusz munkát is és...
-Jaj kicsim nem kellett volna, tudod, hogy mi kifizetünk neked mindent.- szól közbe apu meg az ő pénzügyi jótékonykodása.
-Igen tudom, de szerettem volna én is megdolgozni érte.- mondom a telefonba, de egy másodpercre el kell magamtól emeljem, hogy letöröljem az arcomon legördülő könnycseppeket.
-És, hogy megy a tanulás, minden rendben? Van valami sulin kívüli elfoglaltságod? Ugye tudod, hogy nem kell mindig a négy fal között lenned egyedül...
-Anyu. Tényleg sog dolgom van. Csak azt akartam mondani, hogy nagyon köszönöm, hogy támogattok és szeretlek titeket! Nagyon.
-Jaj Shira, mi is nagyon szeretünk! Na jólvan, akkor menny csak a dolgodra. Szia puszi.
-Szeretünk!- kiabálják egyszerre a telefonba.
