november 6.
Nemtudom mi nyomasztóbb, a teljes pusztulat a kávézóban vagy az, hogy már megint elnéztem az időt. Lassan kiiszom az utolsó csepp capucchinót is a bögrémből, elpakolom a füzeteim és odamegyek a pulthoz. A karórámra pillantok. El fogok késni a nulladik órámról.
-3.99 lesz hölgyem.- csúsztatja felém a blokkot a fiatal pincér, majd beletúr barna hajába. Zavartan előkotrom az aprót, leteszem az asztalra és kiviharzok a kávézóból. Sosem tudtam megőrizni józan eszemet egy férfi mellett.
-Hölgyem! Hölgyem! Ez nem az öné?- kiabálja a hátam mögül egy hang. Megfordulok és meglátom az éjfekete kabátom a pincérfiú kezében.
-Oh. Köszönöm. Néha a fejemet is elhagynám, ha nem lenne a nyakamon.- elveszem a kabátom, és gyorsan leintem az egyik éppen arra furikázó sárga taxit. Beszállok és kifizetem az utat, majd elmondom, hogy vigyen el a Regent's Egyetemre. A sofőr csak bólint egyet, lenyomja a gázt, mire hátraesek az ülésembe. Utálok taxival menni, de nincs időm buszra várni, már így is kések 10 percet.
Az ablakból mindössze pár percig gyönyörködhetek a sok régi roskadozó épületben, és a legújabb márkásüzletekben, mert megérzem, hogy leálltunk.
-Már itt is vagyunk?
-Csak egy kis Londoni dugó.-mormogja a bajsza alatt.
Remek. Ma is kunyerálhatom az anyagot valaki mástól.
***
Az egész folyosó a gyors lépteimtől visszhangzik. 30 perc. 30 percet kések. Remélem az óra végét még elcsíphetem. Elsuhanok a szekrények mellett, az ebédlő és a tanári előtt és beszáguldok a 11.b terembe. Mr. Oswald nagy magyarázását semmi sem tudja megzavarni, oda sem figyel a zajokra, és hangosan beszél. Szavai hangosan viszhangoznak az egész teremben, ő pedig, mint egy színpadi előadás nagy gesztikulálással és mutogatással próbálja elmagyarázni a nagy fehér táblán látható firkákat. Ősz haját, és fekete szemüvegét kivilágítja az ablakokon beszűrődő fény, ami méginkább hozzá tesz a felénk gyakorlot hatásra. Lassan letipegek a lépcsőkön. Szerencsémre rám sem hederít. Üres hely után kutatok, és találok is egyet a harmadik sor szélén egy lány mellett. Leülök és próbálok mindent lejegyezni, amit csak hallok
-... ebből arra következtetünk, ahhoz, hogy az ember értelmi intelligenciával érvényesülni tudjon, szükség van érzelmi és emocionális intelligenciára, ehhez önmotivációra, kitartásra és empátiára van szükségünk. Ha ezeket nem tudjuk érvényesíteni a teljesítő képességünk, vagyis az értelmi intelligenciánk csökken. Ezt kétféle módon befolyá... -a hirtelen csengőszó megszakítha a tanárúr monológját, de felülemelkedik saját hangján.
-Nefeledjék hölgyek és úrfik, holnapra kérem a tíz oldalas esszét. És mielőtt valaki azzal magyarázná ki magát, hogy nem mondtam, hát most mondom: a mai tananyagot is bele kell foglalni! Elmehetnek.
Bosszúsan csapom be a füzetem. Összepakolok, belesöpröm az összes tollat és papírt a táskámba. És kimegyek a következő terembe, ami kettővel arrébb van, vagyis a 9.b. Még előtte kiveszem a szekrényemből az elméleti füzetem, és a rajz vázlataim, aminek semmi köze nem lesz az órához, de jól el tudom vele tölteni az időt. A teremben alig vannak, így kedvemre választhatok helyet. Szeretek elöl ülni, így senki sem zavar bele a munkámba, mivel általában elöl ülnek azok, akik komolyan veszik az órát. Lassan leballagok a az alacsony lépcsőfokokon, egyenesen az első padsorba. Mivel még rengeteg időm van, előveszem a vázlatfüzetem, majd rajzolgatni kezdek. Vonalakat firkálgatok a füzetem szélére, majd abból egy kört rajzolok, amiből kialakítok egy arcot. Rajzolok neki szőkésfehér hajat, egy fekete sapit, és fekete kabátot. Az arca nem nagyon hasonlít az enyémre, de azon kívül minden stimmel. Sosem tudtam portrét rajzolni.
-Hú ez te vagy?- annyira váratlanul ér a hang, hogy összerezzenek, egy kicsit felpattanok a helyemről, de rögtön vissza is ülök. A vállam fölött oldalra pillantok, mintha félnék az illetőtől. Zavarbaejtően közel van hozzám a hang tulajdonosa, ezért akaratlanul is izzadni kezd a homlokom. Becsukom a füzetem, és elfordított tekintettel válaszolok.
-Nem.
-Dehát tiszta te. Még a ruhája is hasonlít, nézd!- a füzetem után nyúl, de én rácsapok. Úgy okoskodik, mintha nem tudnám mit rajzoltam.
-Nem én vagyok a rajzon.- zárom le.
-Hát nekem bejön, még, ha nem is téged ábrázol.
-Mindegy.
Csöndben ülünk tovább. Várom, hogy végre meghalljam a csengőt, és jegyzetelhessem a tanár mondandóját. Bármit szivesebben elviselnék, mint némán ülni egy idegen mellett. Idegesen mozgolódok a helyemen. Kezd nagyon melegem lenni.
- Nathan Cullen vagyok.
Zavarodva pillantok a fiúra. Túl messzinek tűnnek az értelmes szavak, ahhoz, hogy egy épkézláb mondatot kitudjak nyögni. Nevem helyett csak ennyit mondok.
- Örvendek Nathan Cullen. - elmosolyodik. Gondolom nagyon vicces, amit mondtam.
- Elárulod a neved? - kérdi.
-Ja persze. - nevetek fel, mintha tényleg élvezném a csevegést.- Shira.
- Ez tetszik. Olyan költői. Illik, majd a címlapokra, ha befutsz művészként. - sosem voltam jó flörtölő, és sosem esett le, ha valaki nekem bókolt, de ez már annyira szúrja a szemem, hogy nem lehet nem észrevenni.
- Köszi. -válaszoltam.
Becsöngetnek.
Fura, valahogy hamarabb csönget, mint szokott nem?
___________________
Életeim remélem elnyerte tetszésetek ez a rész🌸
Nemsokára jön a következő, ha tetszett tessék kommentelni, ha nem akkor sajnálom,
legközelebb ilyekezni fogok☺️
