Unknown Presence - Ismeretlen Jelenlét

1.) Belső Démon

A nevem Evelyn Rider és szeretnék elmesélni egy történetet. Egy történetet ami megtörtént velem. 22 éves voltam mikor minden kezdődött. Legalábbis azt hittem, hogy akkor kezdődött minden. Éppen egy munkafelvételin ültem és eléggé izgultam. Sajnos a szüleimet a 18-ik születésnapomon végezte ki egy kéjgyilkos, így az iskolát sem tudtam befejezni és magam kellett fenntartanom, szóval eléggé szükségem volt a munkára. Az előző munkahelyemről elengedtek, mondván, hogy sok furcsaság történik körülöttem. Ebben sajnos nem is volt hiba, de visszatérve arra a bizonyos felvételire, ott ültünk csendben négyen, és egy férfi felügyelt minket. Frusztráló volt, a falióra vontatott kattogása sem segített a helyzeten, és a tiszta, fehérre meszelt falak közé zárva sem éreztem jobban magam.
Éreztem, hogy lassacskán rámtör a szorongás. Ettől a gyomrom is émelyegni kezdett.
-Elnézést! – szóltam a felügyelőnek.
-Igen, hölgyem? – kérdezett vissza.
-Kimehetnék a mosdóba? – kérdeztem elcsukló hangon. – Kicsit rosszul érzem magam.
-Természetesen. – felelte.
Ekkor felálltam a helyemről, de valami történt. Nem tudtam megmozdulni, valamiért nem engedelmeskedett a testem, és csak álltam ott másodpercekig. Innentől kezdett el furcsa lenni, mert úgy éreztem mintha csak belülről figyelném meg önmagam. A szám lassan gúnyos mosolyra húzódott és az émelygésem is elmúlt hirtelen, de továbbra sem tudtam lépni, vagy bármi egyebet csinálni, és ekkor megszólaltam:
-Sajnálom, de ma senki sem nyert felvételt! – mondtam, de mégsem én voltam az.
Ezután lenyúltam a tollamért és a mellettem ülő férfi torkában lévő ütőérbe szúrtam szinte sebészi pontossággal. Az úr vére gejzírként fröcsögött. Mindenki megdermedt a teremben. „Mi történik?” – kérdeztem magamban, de választ nem kaptam rá. Továbbra is csak megfigyeltem ahogy valami vagy valaki más irányítja a testem. Felléptem az asztalra és a tűsarkú cipőmmel a felügyelő homlokába tapostam, olyan erővel hogy a cipőm sarka belefúródott abba, és „lágy" kegyelemdöfésként bele is törtem azt. Ekkorra már folytogatott a félelem és sírni tudtam volna. De nem ment, ugyanaz a gúnyos vigyor ült az arcomon amivel elkezdtem ezt az őrületet. De mégsem én csináltam! Odafordultam a másik két felvételizőhöz akik egy középkorú hölgy és egy velem egyidős forma férfi voltak. Mivel az ajtó ebben a felállásban mögöttem helyezkedett el, a menekülésükre esély sem volt. A 6-ik emeleten vagyunk, az ablakon nem fognak maguktól kiugrani. Úgy látszik elég volt rá gondolnom és a „másik énem" segített a férfinak megadni a kezdő lendületet és kilökte a nyitott ablakon. A hölgy torka szakadtából sikított, amire odaléptem hozzá és balomat a torkára téve felemeltem a földől. „Mi...? Hogyan...? Hiszen el se bírnám.” társalogtam gondolatban önmagammal teljesen értetlenül, és megrémülve.
-Visíts ribanc, úgysem hallja senki! – mondtam neki, és továbbra is állítom hogy nem én voltam.
A nő már ekkorra csak fuldokolni volt képes és kapálózott de a karom megingathatatlanul tartotta a levegőben őt. De végül egy lágy rántással eltörtem a nyakát és elengedtem. Azonnal földre rogyott holtan.
Ezután elindultam kifelé a teremből olyan nyugodtan mintha mi sem történt volna és menet közben kifelé megláttam magam a kézmosó feletti tükörben. Az arcom véres -, a nézésem velőtrázóan gonosz - , és a mosolyom rideg és flegma volt. Jobbkezemmel az arcomhoz nyúltam és a mutató ujjam a rajta lévő vérbe mártottam és azután élvezettel nyaltam le. „Nem! Ez nem én vagyok, TUDOM!” – mondogattam magamnak, de nem segített feldolgozni a történteket.
Az utcára leérve tértem magamhoz, ahol azonnal könnyekben törtem ki mintha azzal bármi is jobb lenne. De nem volt, megöltem 4 embert és élvezetből. Mégis hogyan? Egyáltalán nem élveztem. Mi történt? Kérdések millióival bombáztam magam miközben bőgve és a törött sarkú cipőm lerángatásával küszködve rohantam hazafelé véresen. Próbáltam megmagyarázni, próbáltam értelmezni de semmi sem enyhítette.
Hazaérve kicsaptam az ajtót ami egy erős puffanással jelezte nekem hogy a mellette lévő falnál tovább nem akar nyílni. Bár ez legkevésbé sem érdekelt, becsaptam magam után és a szobámba rohantam, ahol lekuporodtam egy sarokba a térdemet ölelgetni, hátha az tud válaszolni nekem valamire. Nincs indok, nincs magyarázat, hogy mintörtént. Nem értettem semmit, de ekkor egy hang csendült fel a fejemben:
-Evie! – szólított meg. – Nem kell félned tőlem! Pfúú baszdmeg, ekkora sablonos szöveget.
Ez az ő hangja. Ez az én hangom, csak sokkal lazább.
-Ki vagy te? – kérdeztem tőle.
-Én te vagyok. – felelt, majd folytatta – Vagyis, ez így hülyén hangzik, de én is a részed vagyok.
-Nem! Én nem tudnék embereket ölni!
-Csak feldobom az amúgy szar életedet. – vágott vissza.
-Tűnj el az életemből! – parancsoltam rá.
-Mégis hova mennék? Veled osztozok egy testen!
-Velem? Tudathasadásom lenne?
-Nevezd ahogy akarod, leszarom. Ha akarod hívhatsz a „belső démonodnak" is.
-Belső démon mi? Egy psichopata kurva vagy!
-Te lekurváztál engem? Uuh! Ettől most begerjedtem!
-Fogd be a szád és hagyj engem élni! – kiabáltam a sírástól elcsukladozó hangon.
-Jaj, hagyd már! – felelte becsmérlően. – Nélkülem unalmas vagy, semmi izgalom, semmi érdekes de még csak szex se.
-Nekem így is megfelel! TAKARODJ! – üvöltöttem rá, és azzal a lendülettel az első kezembe akadó tárgyat a falhoz vágtam. Balszerencsémre az a telefonom volt, ami azonnal tönkre is ment.
-Jó! Egy időre eltűnök, de még talizunk cukorborsó! Békélj meg velem, mert én nem hagylak magadra. Cupp! – köszönt el tőlem a maga flegma stílusával.
-KOTRÓDJ! – mennydörögtem olyan hangerővel, hogy az utcán járkáló emberek is hallhatták valószínűleg, de erre már nem kaptam választ.
Ezután valószínűleg órák teltek el, amit csendben sírva a sarokban töltöttem el. Bár az időt nem tudom pontosan mert a telefonomat összetörtem óra pedig nincs a házban „mert minek az?” alapon, de besötétedett azóta. Délelőtt 11 óra körül érhettem haza, úgyhogy néhány óra biztosan eltelt. Továbbra is csak azon járt a fejem, hogy ki lehet ő, és, hogy mit akarhat. Ezen kívül próbáltam megemészteni a felvételin történteket, de nem ment olyan könnyen. A kérdés nem nyitott, hogy őrült vagyok e. Unalmamban embereket ölök, ráadásul teljesen más személyiségként, hangokat hallok a fejemben és még beszélgetek is a hamg „tulajdonosával". Normális biztosan nem vagyok. Ezek a gondolatok jártak akkor a fejemben, nem alaptalanul. És ha akkor tudtam volna, hogy ez még korántsem a vége. Sőt, ez még csak a kezdet kezdete. Azt biztosan tudtam, hogy a „belső démonommal" barátnők nem leszünk. Percekig próbáltam feltápászkodni mert minden tagom elzsibbadt a gubbasztástól. Amikor sikerült, próbáltam úgy helyezni egyik lábam a másik után hogy eljussak az ágyamig, amibe csak belecsapódtam és ezután teljes képszakadás.