Unknown Presence - Ismeretlen Jelenlét

4.) A Múlt Démona

Ahogy ott feküdtem az ágyon az Ő irányítása alatt, elfogott a nyugalom. Elvégre lekötöztek az orvosok, és így még a másik énem sem tud kárt tenni másokban. Az arcán ülő gúnyos mosoly sem adott okot a kételyre, biztos voltam benne, hogy ez alkalommal jól fog elsülni a dolog, és végre mások is láthatták Őt, anélkül, hogy meghalnának. Nagyon örültem a saját sikeremnek azonban ez nem tartott sokáig. Ekkor hirtelen a két karja megrántásával letépte magáról a béklyóit és bebizonyította nekem, hogy ennyi még nem tartja vissza.

- Ugyan, Evie! - szólt hozzám. - Csak nem vetted komolyan, hogy megállíthatsz.

Arcán a megszokott vigyor cseppet sem lankadt mikor a bent lévők megpróbálták lefogni. Másodpercek töredéke alatt 3 nővért végzett ki olyan tempóval, hogy nekem annyi idő értelmezni sem volt elég, hogy mi történik. A maradék 1 nővér, a két orvosom és 1 másik orvos akit segíteni hívtak, hátrálni kezdtek. Szemükben látszott a rémület és az értetlenség váltakozása. Addig a másik énem a lábairól is sikeresen leoperálta a fogva tartó szíjakat. Nem kapkodott egyáltalán. Élvezte, hogy a benn levők félnek tőle. Érdekes emberi logika, de egyiknek sem jutott eszébe kirohanni az ajtón, de még csak kiabálni sem kiabált egyik sem. Ez számomra teljesen értelmetlen, hogy csak állnak négyen 1 sarok felé húzódva, ami ráadásul pont az ajtóval szemben helyezkedik el. Igazából a doktoraim arcán némi csodálatot is sikerült felfedeznem, szerintem maguk sem hitték el, hogy ilyesmi létezhet.

A „démonom" felállt lassan az ágyról és közelíteni kezdett feléjük. A harmadik orvos és Dr.Dexter megpróbálták még egyszer lefogni a két karjánál fogva, de csak annyit értek el vele hogy a számomra ismeretlen dokinak benyúlt a bordái alá és szó szerint kitépte az egyik lengőbordáját amivel Dr.Dexter-t azonnal hatba döfte, majd kihúzta belőle és kicsit meglökte Őt, aztán a torkába szúrta. Ezután Dr.Lloyd arcát fogta meg, és olyan erővel vágta a falba azt, hogy a férfi agyvelejével festette be a fal egy kis részét. A nővérke akkor már megpróbált kifutni a szobából, de egy, a Dr.Lloyd mellkasi zsebében talált pengét a vádlijába dobta a nőnek aki ettől elesett. A nő próbált felállni, de a másik énem odaért hozzá és 180 fokban tekerte el a nyakát. Ezután elsétált Dr.Dexter holttestéhez és kivette a torkából a borda darabot, majd odalépett a még éppen életben lévő harmadik orvoshoz aki a földön fetrengett. Odahajolt hozzá és azt mondta:

- Ez a tiéd! - és azzal a lendülettel a borda darabot visszadöfte oda ahonnan kivette.

„Ez lehetetlen!" - gondoltam magamban. Akkor és ott meghiúsult egyszerre az összes tervem. Nem hittem el, hogy egy nyamvadt kamera sem volt a szobában, és semmiféle bizonyíték nem maradt ha azt vesszük, hogy ez a valami nem hagy ujjlenyomatokat.

Szépen nyugodtan hazasétált és csak otthol voltam megint ura a testemnek. Valamennyire összeszedtem magam mert teljesen pénz hiányában voltam, muszáj volt besétálnom a rendőrkapitányságra, hogy beszélni tudjak Ray-el. Megint odáig jutottam, hogy teljesen ötlet híján voltam.

Beérve a rendőrségre azonnal beirányítottak hozzá, mintha visszatérő vendég volnék. Már szinte szokás szerűen meséltem el mindent az összegyűlt nyomozócsoportnak, de az eredmény továbbra is az volt, hogy nem akartak lecsukni, mondván, hogy nincs kézzel fogható bizonyíték. Kétségbeesve szinte könyörögtem valami alternatív megoldásért, de senkinek sem jutott eszébe jó ötlet. Persze ötletek voltak, de mindegyiket kútba dobták valamilyen hibalehetőség miatt. Voltak akik a lecsukatásom mellett voltak, és voltak akik erősen ellenezték azt. Késő estig folyt a megbeszélés de végül semennyire sem haladtunk előre.

Ray vitt haza autóval, még a szobámba is bekísért. Azt mondta nyugodjak le, és próbáljak meg aludni. Hát ha az olyan könnyen ment volna. Mikor lefeküdtem az ágyamba el akart menni, de a keze után kaptam és megkértem, hogy maradjon. Nagyobb volt a biztonsági érzetem mellette. Nem igazán ellenkezett, leült az ágyammal szemközt lévő fotelbe és ottmaradt. Sejtettem, hogy csak addig marad míg elalszok, de már az is sokat segített megnyugodni.

Nemsokkal ezután a sötét szobámban álltam egyedül. Elég furcsa volt mert nem emlékszem rá, hogy mikor keltem fel és másztam ki az ágyból. Ray már sehol sem volt, pont ahogy sejtettem. Néhány másodperccel később megláttam önmagam, szemben magammal. Ez most már nem kicsit volt furcsa.

- Evie! - szólított meg a másik alakom, aki egyben a másik énem volt.

- Most csak álmodom igaz? - kérdeztem tőle reménykedve.

- Igen álmodsz, mondhatjuk. - válaszolta.

- Mi az, hogy „mondhatjuk"? - értetlenkedtem.

- Most ezt nem fogom elmagyarázni cukorborsó. - vágta rá, és így folytatta: - Inkább az a fontos, hogy miért vagy itt.

- És miért vagyok itt? - kérdeztem reflexből, bár tudtam, hogy akkor is elmondja, ha nem kérdezem meg.

- Végre egy értelmes kérdés. - nevetett fel. - Gondolom arra rájöttél, hogy beszélni akarok veled.

- És arra nem volt jó az eddigi telepatikus közlési forma?

- Eltaláltad, nem volt jó! Úgy érzem, hiába beszélek nem igazán érted meg amit mondok. Mondtam azt is, hogy ne próbálj kicseszni velem, s te mégis feladtad magad többször is.

- Meg akarok szabadulni tőled! - csattantam fel.

- Nem tudsz. - vágott vissza gúnyosan. - Régóta együtt kell élnünk egymással, nem tudsz megszabadulni tőlem.

- Néhány napja jelentél meg! Nem volt olyan régen az a felvételi.

- Biztos, hogy akkor jelentem meg? - kérdezte még az eddigieknél is velőtrázóbb mosollyal.

- Máskor nem lehetett. - feleltem, persze kételkedtem a saját válaszomban.

- 7 éves korunkban élve nyúztuk meg a kutyádat mert megharapott. - kezdte, és folytatta is: - Ördögűzésre is vittek miatta, azt hitték démon él benned.

- Te ölted meg Zeus-t... - mondtam elcsukló hangon, mert egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy mi történt vele.

- Mi öltük meg. - vágta rá. - Sőt, mi öltük meg azt a papot is aki az ördögűzést végezte.

- És én ezekre miért nem emlékszek? - kérdeztem tőle a könnyeimmel küszködve.

- Emlékeztél akkor, sőt akkoriban el is fogadtad a segítségem. De volt egy pont amikor minden megváltozott köztünk. - ekkor már nem mosolygott. Dühösen nézett rám. - Megtagadtad a létezésen egy sokk miatt, sőt el is felejtettél engem. Mindent elfelejtettél amit a sokk előtt tettem az érted.

- Te ölted meg őket is... - rágalmaztam könnyezve.

- Nem! - vágta rá dühösen. - Mi öltük meg a szüleidet, és akkor megtört a kicsi Evie, annyira, hogy utána nem is léteztem a számára. A haláluk után üres foltokat hagyott a memóriádban a megjelenésem is.

- TE SZEMÉT GYILKOS! - ordítottam rá, és az éjjeliszekrényemről egy üvegvázát vágtam hozzá, de az átment rajta és széttört a falon.

- Na ne háborodj fel annyira, te kívántad a halálukat.

- De nem gondoltam komolyan... - bőgtem neki az ágyamra zuhanva.

- Pff... és úgy érzed, hogy ez most már érdekel?

- Hogy lehetsz ennyire érzelem mentes?

- Na figyelj ide kislány! Nem érdekelnek a sérelmeid, nem érdekel, hogy mennyire utálsz sem semmi ilyesmi. Ne próbálj még egyszer keresztbe tenni nekem, mert pokollá teszem azt a borzalmasan fos életedet!

- MÁR AZZÁ TETTED! MIT AKARSZ MÉG? - ordítottam rá a dühtől elvakulva.

Ekkor az arcára visszaült a megszokott vigyor, és csak ennyit mondott:

- Jól fontold meg mit teszel, mert lehetek rosszabb is. - azzal elpárolgott szó szerint.

Abban a percben a szobámban ébredtem, teljesen levert a víz az álmomtól, ziháltam mint egy kutya és könnyezett a szemem. De Ray ottvolt velem szemben, ugyanabban a fotelben és aludt. De sajnos abban a helyzetben már ez sem tudott megnyugtatni.