Hogy váltam rabszolgatartóvá egy új világban

2. fejezet Démonok a sötétben

Az izgalmas első napok után Bria hamar belerázódott a hétköznapokba. Mindennapjait lekötötték a rutinjai, az időnkénti kivizsgálások és Leander bácsi leckéi. Tulipán annyira hűen őrizte gazdáját, hogy mindenhová elkísérte, még a központba is, nyugodtan ücsörögve a várószoba puha székeinek egyikén, miközben gazdáját gépek vették körbe. Se póráz se hívószó nem hatott rá, egyedül Bria érhetett hozzá, és a macska nagy, kék-sárga szemei egy pillanatra sem hagyták el azt az egyetlen emberi lényt, aki valaha is törődött vele.

Eleinte mindenki csodálta a macskát, aki hűséges kutyaként kísérgette a gazdáját, de a rutin hamar ledobta magáról az újdonság varázsát.

Leander bácsi egy mogorvaképű, szigorú nagypapának bizonyult, aki a kertekben katonás rendet várt el. Mindennek megvan a maga helye, mondogatta, és ez így is volt. Bria hamar megtanulta hogyan gondoskodjon a hólyagos kezeiről, amíg nem lesz elég bőrkeményedéses a tenyere a kapálástól-ásástól. Voltak ugyan modernebb műszerek is a kertek tisztán tartására, de Leander bácsi – és a tanítványa, Bria – visszautasították, mert minél fejlettebb technikával avatkozik a természetbe az ember, annál jobban elveszíti annak kincseit.

Bria szivacsként szívta magába a kertbűvész által közölt minden információt, legyen az testtartás vagy megszokott mozdulat, a lány eltanulta és utánozta, mint valami kis pantomimes. A bácsi elapadhatatlan információforrásnak bizonyult, olyan széles tudástárral, amiből később Bria egy egész birodalmat fog felépíteni. Úgy tűnt az idős férfi tapasztalatai a háborúban és az azt követő kaotikus élet-halál harcban a természettel bizony megtanulta, hogy hogyan éljen meg a jég hátán is.

Mindeközben Bria egy pillanatra sem feledkezett meg a konyhaszekrényről. A létrának már a konyha közepén volt a szokott helye, és a napi rutin része volt fellépdelnie rá, hogy a felsőszekrény aljába könyökölve – az erőszakos elválasztópolcot már rég kivette – szürcsölgesse a kávéját, miközben a vég nélküli természetfilmet bámulta. Egy egész világ volt ez, egy másik világra nyíló konyhaszekrény, egyéni ökoszisztémával és különös állatvilággal.

Bria elbűvölten figyelte a mindennapokat, jobban lekötötte, mint bármelyik műsor a tévében, bármennyire is változatlan maradt a kép az erdei flóráról. Időnként feltűnt néhány különös állat, csak hogy bogyókat és gyümölcsöket arasson a közeli fákról, őket ragadozók követték prédaállatra vadászva. A lány próbálta összehasonlítani a földi és a fantasy-világbéli állatokat, de a színpompás, pasztellszínekben gazdag mintázatok és a testformák is annyira különböztek, hogy csak jobb híján tudta őket „nyusziknak", „majmoknak", vagy „madaraknak" nevezni. Úgy tűnt a fantasy erdő növényei, melyek eleinte a földi barna-zöld verziókra emlékeztettek, ahogy haladt előre az idő, egyre színesebbekké váltak, az egész erdőt tarka forgataggá változtatva, amibe tökéletesen beleillettek a színes állatok. Bria szemeit már-már bántotta a túl sok szín, de úgy gondolta, ez csak természetes, ha az ember a saját világának színeihez és formáihoz szokottan más világra tekint.

Persze akkor még nem tudta, hogy ez az erdő valójában még abban a világban is rendhagyónak számított, ha nem is egyedinek.

Nagyjából egy hónap elteltével Bria és Tulipán már hangokat is hallott a túloldalról. Halk levélneszezést, madárcsicsergést, állatbőgést. Időnként éneklésre hasonlítóakat, hívó üvöltéseket, dühös morgásokat és faágak reccsenését. Bria és a párnájára tekeredett Tulipán éjjelente a szekrényből kiszűrődő neszezéseket hallgatva aludt el. Bár hálószobája a konyha feletti szinten volt, a neszek mégis felszűrődtek hozzájuk.

Egy éjjel aztán Bria és Tulip különös üvöltésre ébredt. Frusztrált, dühös démoni üvöltés. Bria felkapta Tulipot és leszaladt a szekrényhez, szélesre tárta az ajtaját és izgatottan vizsgálta az éjszakai sötétségben csak sejtelmesen látszó másik világot.

A villogó fáklyafények kioltották a foszforeszkáló növények fényét, éles, vakító kontrasztot alkotva, nem volt más, csak fekete sötétség és sárga foltok, és a csillagtalan, holdtalan éjszakai ég. A fáklyákat tartó lények durva, hangos kiáltásokkal haladtak előre, úgy tűnt, hajtóvadászaton vannak, ráadásul egyenesen a szekrény felé haladtak. Ahogy közelebb értek, Bria kivette az arcokat is, csúnya, fekete foltos és szőrös férfiarcok, némelyik arca olyan volt, mint egy előemberé vagy majomé az előugró homlokával és széles szemgödrével. Egy az éjszakánál is sötétebb sziluettet üldöztek, aki egyenesen a szekrény felé rohant. Bria rémülten szorította magához Tulipot. Most mi lesz?! Az a sötét alak képes átlépni a szekrény hátlapján?!

De amikor a lény – mert Bria nem tudta kivenni, ember-e, szörny-e, jobb híjján lénynek nevezte magában – már épp elérte volna a néma megfigyelőit, dühösen felüvöltött, ugyanazzal az üvöltéssel, amivel felkeltette őket, és Bria dermedten figyelte, ahogy az emberszerű lények fekete láncszerűséget dobálnak a szörnyre, megállítva őt.

Az üvöltésből ítélve szörnyen fájhatott neki a láncok puszta érintése is, de nem volt elég, hogy leláncolták minden oldalról, durva bunkókkal ütlegelni is kezdték.

A szörny hosszú, karmokban végződő jobb karját kinyújtva próbálta elérni a lányt, míg a másikkal a nyakát fojtogató láncokat igyekezett lazítani, de az emberek visszatartották őt, és a morranásszerű hangokból ítélve szidták mint a bokrot.

Ahogy a fáklyások közel értek, a meleg, sárga fényben a láncok szögesdróttá változtak, a lény bőrébe fúródva. Bria megbabonázva bámulta a földi ábrázolásokhoz olyannyira hasonló démonformát szarvakkal, éles fogakkal és emberi termettel, amint a láncokkal küzd. Villogó szemeiben bosszúvágy és hideg gyilkolásra készség égett, de a láncokkal szemben tehetetlen volt.

Bria orrát megcsapta az emberszabásúak savanyú hajléktalanbűze, de egy pillanatra sem vette le a szemét a fekete, hosszú haj alól kivillanó szemekről, melyek elszántan bámultak felé. Önkéntelenül kinyújtott kezével úgy tűnt, szinte pillanatokon belül összeérhetnek a kezeik, de Tulip ekkor ráugrott a kezére, fújtatva-morogva, fenyegető nyávogást hallatva. A bunkók mellett már fémtárgyakkal is ütlegelni kezdték a démont, amíg már ereje se maradt kinyújtani a kezét, de hiába feküdt a földön eszméletlenül, az emberek nem hagyták abba az ütlegelését.

Bria magából kikelve engedte el a macskát, és kétségbeesetten ütötte öklével a burkot, ami elválasztotta a két világot, de az csak mély döngéssel nyelte el az ütései erejét. Maga sem tudta, miért, vagy hogy hogyan tudna egyáltalán segíteni, de nem bírta tétlenül nézni, ahogy valakit eszméletlenre vernek a két szeme láttára.

- Ne, elég legyen! Hagyjátok abba, hiszen már nem mozdul! Meg fogjátok ölni! - Bria a patakzó könnyein át is látta, ahogy a pompás démon törött babaként fekszik a földön, saját vérében fekve, de az emberek így sem hagyták abba az ütlegelést. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mire abbahagyták, de Bria is teljesen kimerült a sírástól és a fal ütlegelésétől, észre sem vette, ahogyan felsértve az öklét összemaszatolta az üvegszerű búrát. Lehet azért nem vette észre, mert a démon vére a túloldalról festette be a burkot.

Bria üveges szemekkel bámulta, ahogy elvonszolják a magatehetetlen testet. A démon szemei hirtelen kinyíltak, egyenesen az üveg mögött kuporgó lányra és a reszketve hozzá bújó macskára, majd újra elájult.

A lány észre sem vette, hogy az ökleit ölelő puha bőrt feltörte a különös elválasztóanyag, ami a két világ között feküdt, többek között, mert a démon vére a túloldalról is ráfröccsent.

Bria fásultan roskadt le a szekrény aljába, tehetetlenül bámulva a távolodó alakokat, mígnem teljesen eltűntek abba az irányba, ahol Bria falut sejtett a rendszeres és sok fény által.

A lány szemei végül a fáradtságtól lecsukódva alvásra kényszerítették őt. Tulip figyelte, ahogy a lány teste elernyed, és majd' megszakadt a szíve, amiért a gazdájának ilyesmit kellett látnia. Bria világában nem volt helye erőszaknak, már nem, az utódaikat óvták az emberek minden veszélytől, így még a tévében sem láthatott semmiféle erőszakot, ami miatt az éjszaka eseményei igencsak megviselték a őt.