Hogy váltam rabszolgatartóvá egy új világban

5. fejezet Az első rabszolga

Yotuát nem érdekelte, hogy a disznófejűek már megint box-zsákként használták, amiért tiszteletlenül bánt az istennővel, az sem, hogy a húgát mellőle adták el, de az már igen, hogy mikor tér vissza őboszorkánysága.

Naphosszat a sátor előtt térdelve nézte az utcát, amerről a lány szokott érkezni, hogy eladja a varázsnövényeit. Azokat a haszontalan gazokat.

Yotua még soha nem látott olyan lényt, mint a magas, vékony lány. Hosszú, barna haja a combjáig ért, zöldeskék szemeiben egy egész világ volt, és sápadt, vékony bőre alatt piros vér folyt az ereiben. Yotua bármit megadott volna, hogy megízlelhesse azt a vért, de jól tudta, hogy az mit jelentene.

Márpedig ő büszke király volt, az utolsó a világából, és soha nem fog odáig alacsonyodni, hogy...

A Nap fényesebben kezdett el sütni, ahogy a lány a piactérre sétált. Yotua átkozta a bódékat, amik eltakarták őt, de tudta, hogy a lány oda fog sétálni elé. Mindig. Hiába néz undorral rá, hiába vet utálkozó pillantást az ékes szarvaira, melyek rangját hirdetik, akkor is mindig eljön, hogy megbámulja őt.

És talán... talán mégsem lenne olyan rossz ötlet földművesnek állni. Ha azzal naphosszat a lány közelében lehet... megéri.

Néhány órával később már ott is volt. Yotua akkor is tudta volna, ha becsukja a szemét, a napfény elárulta. Ő maga észre se vette talán, vagy természetesnek vette, de a Nap mindig rásütött. És a lány tetőtől talpig csillogott. Innen ismerték fel. A világ varázsszere, mint valami csillámpor, tapadt rá, és a sápatag bőre, ahol a Nap egy kis színt adott neki, szinte bronzporral borította őt. Yotua a milliárdnyi apró fénypöttyöt bámulta a lány arca körül, ezért egy pillanatra elkerülte a figyelmét, hogy most nem áll meg távol, hogy bámulja, hanem egyenes, határozott léptekkel megy felé. Egyenesen felé csörtet.

- Megveszem. - szólt oda az egyik disznófejűnek, Yotua pedig undorodva elhúzta a száját.

A disznófejű kaffogott valamit, amit egyikük se értett, ezért a lány néhány fényes aranygolyót nyújtott felé. A disznófejű odahívott egy helybélit, aki figyelmeztette a lányt:

- Ez a démon veszélyes, nem kockáztathatjuk, hogy megsérülj! Végre új boszorkánya van a varázserdőnek, ha te nem leszel...

- Az az én dolgom. - szakította félbe a lány ingerülten. Yotua megfigyelései alapján ez a türelmetlen, ideges hang nem vallt a lányra, úgy tűnt, valami szörnyen felpaprikázta, és esze ágában sem volt kivételt tenni, hogy kin tölti ki. Ezt Yotua valahogy aranyosnak tartotta, annak ellenére, hogy a démonok közt a szeszélyességet megvetés szokta fogadni.

Bria első mozdulata a vásárlás után az volt, hogy leszedte az összes láncot, ami Yotua bőrét égette, majd meg sem várva, hogy a férfi felkeljen, sarkon fordult, a haja csakúgy lobogott utána, és nagy, sietős léptekkel elindult.

Yotua a folyamatos térdeléstől kissé elgémberedve, ügyetlen mozdulatokkal állt fel és zsibbadó lábaiban néhányszor meg is botlott, de méltánytalansága után jól esett neki, hogy minden egyes színesbőrű szinte ugrálva menekült előle.

Bria a faluból kiérve az erdő szélén várta a férfit, mert Tulip is megállt, és várt, nélküle Yotua sosem találna el újra a varázserdőbe, mert Bria lett a tulajdonosa.

Bria türelmetlenül, karbatett kézzel várt, de azért elsápadt, amikor a démon megérkezve fölé tornyosult. Briával életében először történt meg, hogy valaki fölé tornyosult.

- Mi a neved? - kérdezte hirtelen. A démon fekete szemei belefúródtak a lány türkizszín szemeibe, de a hatalomjátékot végül Tulip nyerte meg, mert fenyegetően rámordult Yotuára.