FLAVIE
Ha tehetném, akkor apu kocsijához egy érzést kapcsolnék: az izgatottságot.
Az első nap az iskolában, az első fellépésem, az első út Disneyland-be, mind-mind ehhez az autóhoz kapcsolódnak, és hozzájuk elmaradhatatlan kellék volt az izgalom.
Ahogy az anyósülésen ültem, mellettem a bátyámmal, újra ez az érzés kerített hatalmába.
Először is azért, mert Avery vezetett, bármilyen szülői felügyelet nélkül. Azt sem értem, apu miért adta oda neki az autóját. Mindenesetre rossz ötlet volt, az út alatt többször is volt halálfélelmem, de szerencsére ezen hamar túllendültem.
Aztán pedig az is közrejátszott, hogy épp egy igen fontos film meghallgatására tartottunk, amibe minden áron be szerettem volna kerülni, úgyhogy bőven volt okom az izgatottságra.
- Lassabban menj, már mondtam, hogy nem akarok meghalni – említettem meg újra, az út alatt már legalább ötödszörre.
- Nyugi már! Tudom, mit csinálo... - mondta magabiztosan, majd ezzel egy időben hirtelen félre is rántotta a kormányt a forgalom miatt.
Jobbnak láttam elkezdeni imádkozni.
- Úgyis odaérünk, na! Tudok vezetni, nyugodj le, nem fogunk meghalni – mondta kicsit ingerültebben, mire én csak a szememet forgattam.
- Még Maple-vel is jobban jártam volna – jelentettem ki, miközben összefontam a karjaimat magam előtt.
Igen, Avery jelenléte tényleg nem segített, de legalább valamennyire oldotta a feszültséget a hülyeségeivel.
Aztán másfél kínszenvedéssel teli óra után végre megérkeztünk a stúdióhoz.
Ahogy Avery leparkolt a félig tömött parkolóban volt egy kis időm felmérni a terepet. Nem volt olyan sokan, de mégis, majdnem elhánytam magam, ahogy belegondoltam az egészbe.
- Oké, akkor nemsokára visszajövök. Addig maradj itt és...
- Szerinted kint fogok maradni a parkolóban? – vágta rá számon kérően.
- Aha – pislogtam értetlenül.
- Nem egy kutya vagyok, Flavie – tárta szét a karjait, majd rögtön el is gondolkodott. – Szeretnék egy kutyát...
- Ehhez inkább nem fűznék hozzá semmit – ráztam a fejem, majd inkább gyorsan összeszedtem a táskámat a kocsiból.
Aztán a bejárat felé indultam, balomon a bátyámmal.
Az ajtótól nem messze lévő padnál megláttam egy fiút, aki halál nyugalommal az arcán, kezében cigarettával olvasgatta a szövegét. Nem mondom, hogy nem gondolkodtam el azon, hogy inkább csatlakozom hozzá a meghallgatás helyett, de inkább nem tettem.
Jó pár szem megbámult minket, ahogy végigmentünk a folyosón, s míg a bátyám ezt meglehetősen élvezte, én már nem annyira. Legszívesebben elfutottam volna, de nem tehettem, mert valljuk be, nagyon kínos lett volna, úgyhogy csak csendben elfoglaltam a helyem és idegesen olvasgattam a forgatókönyvet.
- Unalmas ez a hely – súgta oda Avery, pont olyan hangerővel, hogy a körülöttünk ülők is jól hallják.
- Avery, légy szíves, fogd be a szád – súgtam vissza, mire duzzogva elkezdett olvasni valami szórólapot, amit az asztalon talált.
- Inkább kimegyek. Az jobb bulinak tűnik – rázta meg a fejét, majd felkelt, s nemes egyszerűséggel kisétált.
Szép. Még a saját bátyám is otthagy a legfontosabb pillanatban. Bár lehet, hogy így jobban jártam...
