- Hol van most ő?
- Nem mondhatom meg... - válaszolt félénken.
- Mi az, hogy nem mondhatod meg? - néztem rá villámló tekintettel.
- A lelkemre kötötte, hogy ne mondjam el senkinek, hogy hol tartózkodik.
- De nekem el kell mondanod. - két ember az áldozataiból, az enyémeké. Vissza akarom őket kapni. Érted?
- Akár meg is halok értük, csak hogy ők meglegyenek, és éljenek.
- Kifejezetten bátor vagy, nem tagadom. - nézett rám félénken, mint egy hat éves kölyök.
- Tudod milyen érzés az, hogy a szeretetteid veszélyben vannak? És most arról sincs fogalmam, hogy hol vannak, kivéve a lelküket, mert azok itt poshadnak. - böktem rá az üvegkoporsóra.
- Azok nem poshadnak el, azok örökre megmaradnak, csak a test poshad el. - javított ki.
- Elnézést, professzor.
- Nem vagyok professzor Amelia, egyszerűen nem keverem össze.
Erre csak bosszúsan fújtam egyet, és elkezdtem fel s alá járkálni a helyiségben.
- Kérlek, mondd el, hogy hol van a nagyságos apád! - ígérem, nem fogom elmondani neki, hogy tőled tudom, hogy hol van.
- Nem.
- Nem bízol bennem, ugye? - vontam fel a szemöldököm.
- Nem mondtam. De lehet.
- Látom rajtad. A tekintet mindent elárul, még akkor is ha nem szeretnéd.
- Ennyire látszik rajtam? - tárta szét a karjait elkeseredetten. - Hiszen alig ismerjük egymást, honnan tudsz te rólam bármit is? - fonta össze maga előtt a karjait tudatosan.
- Igen, és számomra nem is probléma. - mosolyogtam rá ördögien. - És hogy honnan ismerlek...hm lássuk csak. Ja igen, egy barátom testvére vagy...
- Ne már Am. Nem ilyen vagy! Várj, mi? Ismered a bátyámat?
- Tudom, Alex, de most, egy kissé stresszes helyzetben vagyok, remélem megérted, miért.
- Igen, tudom, és sajnálom!
- Sajnálom? Ennyi? Esetleg válaszolnál az előbb feltett kérdésemre?
- Na jó. - sóhajtott. -Georgetownban van.
- És azon belül hol? - faggatóztam tovább.
- Ennél többet nem mondok. - vonta össze a karjait a mellkasa előtt csökönyösen.
- Mondtam, hogy nem foglak elárulni, sőt, az is lehet, hogy nem is lesz ideje hozzá, hogy kiderítse a felbukkanásom okát.
- Mi? Ezt hogy érted? - kérdezte megdöbbenve.
- Jobb, hogy nem tudod. - néztem rá komolyan.
- Ugye... nem fogod... - nyelt egy hatalmasat.
- Muszáj lesz, édesem, nem akarok több lelket látni a koporsókban.
- Kérlek, Amelia! Ő mégiscsak az apám!
- És a fekete birodalom vezetője. Csodálkozom is rajta, hogy hogyhogy nem vagy olyan mint ő.
- Mert nem akartam olyan lenni.
Mielőtt betettem volna a lábam a szippantós ajtóba, visszanéztem Alex-re, és a tekintetében mélységes csalódás tükrözött.
- Egy valamit még hadd mondjak Am. - kezdte elhaló hangon, fátyolos szemmel.
- Mondjad. - néztem rá kedvesen, és őszinte sajnálattal. És talán egy pici szánalommal.
- Ha megteszed, akkor is tudd, hogy szeretlek.
Istenem. Valahogy muszáj lesz kiráznom őt ebből a rózsaszín ködből. Talán Szerelmi bájitalt ivott?
