Az elátkozott ház

2. fejezet: A szellemidézés

     -Ááááá- riadtam fel. Ezen a héten ez már a negyedik alkalom. Minden este rosszat álmodok, és már mindent kipróbáltam. Nem vagyok rá büszke, mert nem vagyok egy spirituális ember, de még az álomfogót is kipróbáltam.

     Mindig ugyanaz az álom. Valami szellemféleség "megszáll", és bántom Anyát. Nem tudom, hogy mitől van ez, vagy hogy mi az ilyen álmoknak a jelentése. Azt hiszem, hogy el kell majd menjek egy pszichológushoz.

     Ebben a házban tényleg van valami furcsa. Az a tipikus szellemlak féleség. Eddig én nem hittem ezekben, sőt ki is röhögtem azt, aki bármi paranormális dolgot mesélt nekem, de most már belátom, hogy ez néha tényleg ilyesztő tud lenni.

     Volt olyan például, hogy csak úgy random lekapcsolódnak a lámpák, és tárgyak mozognak. Egy idő után ez már nem ilyesztő, sokkal inkább idegesítő. Már olyanok is elkezdtem gondolkodni, hogy egy szellemidézőt hívok ide. Én tényleg nem hiszek ezekben a dolgokban, de már kezd ez az egész felhúzni.
  
     Egyszerűen azt érzem, mintha valaki figyelne. Egy olyan ember, vagy valami, aki ismer engem. Egy olyan lelki kötődést érzek felé, ami egyszerűen megmagyarázhatatlan. Olyan, mintha Ő is ugyanazokon a dolgokon esett volna át, amiken én.

     Mintha. . . Ő is elvesztett volna egy olyan embert, aki fontos volt számára. Ez így nagyon úgy hangzik, mintha megbolondultam volna, én sem értem. Ez egy olyan megérzés, amit lehet, hogy csak bebeszélek magamnak, de nagyon is valóságosnak tűnik.

     Azt hiszem, hogy tényleg el kell mennem egy ilyen spirituális emberkéhez, aki segít "megidézni" ezt a szellemet. Szerintem volt nekem egy ilyen névjegykártyám, mert az egyik osztálytársam édesanyja is ezzel foglalkozott. Nem csodálom, hogy Alex is ilyen lökött lett miatta. Na mindegy, inkább megkeresem. Hol is lehet. . .

     -Á, megvan! - kiáltottam fel, mert az egyik doboz alján ráleltem. Madame Einwiller volt a neve. Már attól is kirázott a hideg, hogy belegondoltam abba, hogy hamarosan itt fogunk szellemeket idézni ezzel a nővel.
Fel is hívtam, és meg is beszéltünk egy időpontot. Szerencsére még ma este itt lesz, de azt meg tényleg nem értem, hogy az ilyen ilyesztő dolgokat miért mindig este kell csinálni?

**********

- Jack! Te vársz valakit? - hallottam Anya hangját. Teljesen elfelejtettem neki szólni. Hogy fogom ezt neki megmagyarázni. . .?

- Megyek! - kiáltottam, de elkéstem. Ugyanis amikor leértem a lépcsőn, a következőt láttam: az ajtóban Anya állt, és várta, hogy a látogató befáradjon. Azonban Madame Einwiller éppen megáldotta a házat, vagy mit tudom én, és magában motyogva, csukott szemmel, támasztotta az ajtófélfát. Mintha el akarná tolni.

     Én tudtam, hogy nem lesz könnyű megmagyarázni Anyának ezt a dolgot, és hogy nagyon le leszek szidva, de ott és akkor kitört belőlem a röhögés. Ezt a pillanatot meg kellett volna örökíteni. Amikor abbahagytam a nevetést, és felpillantottam, akkor két, semmit nem értő, bamba pofával néztem farkasszemet. Akkor megint rám tört a roham.
Végül leültünk, és mindenkinek mindent elmagyaráztam.

- Szóval! Anya, Ő Madame Einwiller, egy szellem idéző. Tudod, azért jött, hogy megnézze az energiákat vagy miket. Én nem hiszek ezekben, tudod, de már nagyon kezd idegesíteni, ez a sok furcsaság. Madame, kérem erre jöjjön, megmutatom a szobát! - mondtam, de Ő már a lépcsőn ment felfelé.

     - Tudom, gyermekem, hogy mi hol van. És ha még ezt sem hiszi el, akkor ne is hívjon ide. Amúgy is csak felesleges "riasztások" szoktak lenni, csak egy kiégett lámpa, vagy egy egér. Manapság már mindenki azt hiszi hogy szellemet látott! - mondta, és még hallottam, ahogy fölfele menet magában motyog.

- És arra nem gondolt, hogy nincsenek is szellemek, és ezért nem találja őket. . .? - mondtam halkan, de szerencsétlenségemre Anya pont mögöttem volt.
- Hallottam ám Jack! Te hívtad ide, akkor kérlek ne kritizáld!
- De az egy hirtelen döntés volt. Tehetetlennek éreztem magam, de most már belátom, hogy az egész egy hülyeség volt, és. . . - fejeztem volna be a mondatot, de valami félbeszakított. Valami, amitől mindkettőnket kirázott a hideg.

Egy sikítás volt, ami az emeletről jött. . .