Az elátkozott ház

3. fejezet: Falulátogatás

     Anyával azonnal felrohantunk a szobába. Mindketten nagyon megijedtünk, mert nem mindennapos események ezek. Először is elköltözünk egy "kísértetházba", aztán egy médiumot hívunk, aki éppen a szobámban sikongat. Én ezt nem akarom. Nem akarok semmivel se foglalkozni, csak az egyetem előtt szeretnék még egy-két hónapot gondolkodni.
    
     Ily módon gondolkodva rohantam felfelé a lépcsőn, nyomomban loholt Anya. Mire felértünk, már abbamaradt a sikítás. Egy fél percet csak álltunk az ajtó előtt, aztán rászántam magam, és kinyitottam.

     Madame Einwiller a padlón feküdt, látszólag ájultan. Szólongattuk, de nem válaszolt. Ekkor Anya lement egy pohár vízért, és amikor visszaért, akkor megpróbáltuk megitatni vele, de mivel ez egy kicsit nehezünkre esett, ezért csak simán arcon locsoltuk vele. Ekkor úgy riadt fel, mint én, az éjszaka közepén, amikor rosszat álmodok.

     Anyával csak következtettünk rá, hogy mi történt itt, de szerintem Madame Einwiller is azt szerette volna hallani, hogy csak rosszat álmodott. Amikor azonban megbizonyosodott róla, hogy az elmúlt cselekmények valósak voltak, a legnagyobb rémülettel az arcán kezdett el üvöltözni, felpattant, és kirohant a házból. Ez a művelet körülbelül tíz másodperc alatt zajlott le, ami még számomra is szép teljesítmény volt.

     Anyával nagyon meglepődtünk, de a kezdeti sokkból, amikor magunkhoz tértünk, akkor felerősödött bennünk a félelem. Elvileg azért hívtunk médiumot, hogy majd Ő bebizonyítja, hogy nincs itt semmiféle szellem. És ha tényleg léteznek természetfeletti dolgok, akkor nagy baj van, ha még Madame Einwiller is megijedt ettől a helytől. Nem tudom, hogy mit csináljak, kezdek nagyon félni.

     -Semmi baj, Jack! - nyugtatgatta sokkal inkább saját magát, mint engem Anya - Ha van is valami ebben a házban, akkor sem kell félni, majd elköltözünk. Egyenlőre azt kell megtudnunk, hogy ki vagy mi ez. Mert szerintem most már te is belátod, hogy van valami megmagyarázhatatlan dolog itt. - mondta Anya, és bár a szívem mélyén tudtam, hogy igaza van, magamnak mégis nem szívesen vallottam ezt be.

     - Anya, mit szólnál ahoz, hogy a faluban nézünk körbe. Úgyis már egy hete itt vagyunk, itt az ideje, hogy megismerjenek minket, és mi is megismerjük őket. És az alapján, amit az ingatlan ügynök mondott, lehet arra következtetni, hogy ennek a háznak van egy kis "történelme". Talán a lakosok, igen Anya, ne vág ilyen arcot, arra a 15 darabra emberre gondolok, tudnak valamit. - mondtam, de láttam rajta, hogy nem örül ennek az ötletnek.

     - Hát rendben, akkor egyedül megyek. Máris indulok, ha szeretnél csatlakozhatsz. - el is kezdtem készülődni, és láttam rajta, hogy gondolkozik. Aztán beleegyezett, hogy Ő is jön, és elindultunk.

     Mivel a házunk öt kilométeres körzetében nem láttunk egyéb lakhelyeket, azt hittük, hogy a falutól távol, elzárva a civilizációtól lakunk. De amikor mentünk az úton, rájöttünk, hogy a házak között tényleg ezer, és ezer méter van. És volt belőlük vagy öt.
 
     - Hát Anya, nem költöztünk a legnépesebb helyre, bármiben fogadni mernék, hogy ennek a falunak nincs húsznál több lakosa. - mondtam, és már előre tudtam, hogy mi lesz a terv. Házról házra fogunk járni, mint új lakók, és közben pedig egy kicsit körbe fogunk kérdezgetni. Talán meg fogunk tudni valamit. . .

     Meg is álltunk egy fél óra múlva, és odasétáltunk a legközelebbi házhoz.

     - Biztos vagy benne, Jack? Szerintem semmi megmagyarázhatatlan nem történt, csak félreértettük a jeleket. - mondta, és nem hittem a fülemnek. Tényleg az én Anyám fog visszariadni valamitől? Nem érdekel, ennek akkor is utána fogok járni. Érzem ezt a valakit, vagy valamit. Érzem a jelenlétét. . .

     Bekopogtunk az ajtón, mire egy nevető családfő fogadott minket. Amint megláttam, azonnal Apa jutott eszembe. A házból gyerekzsivaj szűrődött ki. Ha akkor nem lettem volna erős, akkor sírva rohantam volna be, és mondtam volna a gyerekeknek, hogy becsüljék meg, amíg van édesapjuk. De sikerült önuralmat erőltetni magamra, és elkezdtem beszélgetni, ahogy az előre meg volt tervezve.

     - Jó napot kívánok. Én Jack Murphy vagyok, és Ő itt az édesanyám, Sarah Murphy. Mi vagyunk az új szomszédok, ha szomszédságnak lehet nevezni több kilométer távolságot. . . - nevetgéltem idegesen, mert nagyon kínosan éreztem magam. - Csak azért jöttünk, hogy bemutatkozzunk, és megismerjük Önöket. Biztosan előnyös lesz majd segítség esetén, ha ismerjük egymást. Csak ezért jöttünk, de látom, zavarunk, ha bármit szeretnének, akkor megadjuk a telefonszámunkat. . .

     - Dehogyis! Gyertek be nyugodtan. Ja, és milyen feledékeny is vagyok, még be sem mutatkoztam. Az én nevem Artur Smith, és mi is csak nemrég, úgy öt éve költöztünk ide. Amúgy ti melyik házban laktok?

     - Körülbelül három kilométerre, a pontos nevét nem igazán tudom, de egy aprócska faházikó, az erdő mellett. - mondtam, és láttam, hogy vendéglátónk arcára fagy a mosoly. Egy-két másodperc kínos csönd után megszólalt:
- Egy kétszintes faház, a kiszáradt tó mellett? - kérdezte.

     - Igen! - feleltem, és arckifejezéséből ítélve egy kicsit megijedtem, hogy most rosszat mondtam. De akkor megszólalt, és nekem nem volt időm semmivel sem foglalkozni. Nem érdekelt már a többi lakos, a mi házunk, és a "szellem" sem. Csak kíváncsi voltam, hogy mi lehet az a dolog, amivel ennyire meg lehet ijeszteni egy férfit.
    
     - Jack, és Sarah, ha tegezhetlek, befáradnátok kérlek, nagyon fontos dolgokról kéne beszélnünk. . .