Az elátkozott ház

5. fejezet: Az átjárók

Három hét telt el azóta, hogy nálunk járt Artur. A "paranormális" dolgok nem fejeződtek be. Sőt! Kicsit úgy érzem, mintha felerősödtek volna. . .

**************

Egyik nap, amikor Anya elment otthonról, belekezdtem a ház felfedezésébe. Nem volt ez egy nagy ház, azonban úgy éreztem, mintha még nem tudnék semmit sem róla. Például ott a padlás. Anyával már egyszer jártunk ugye ott, de akkor nem volt alkalmam alaposabban körülnézni, felfedezni a helyet.

Szóval ott tartottam, hogy amikor Anya elment vásárolni (átlagosan 4-5 óra) akkor felmentem elsősorban a padlásra. A hajtű azóta nem lett meg, mintha valaki azt szeretné, hogy ne emlékezzünk rá. Olyan érzésem van, mintha nem kellett volna ott legyen, amikor idejöttünk. Fel is másztam a lépcsőn, és meg is láttam a dobozokat. Ugyan úgy voltak elrendezve, legalább ez nem változott. Elkezdtem nézelődni.

Teljesen átlagos dolgok voltak itt. A dobozokban egy-két gyerek holmi, másokban evőeszközök, bútordarabok, régi könyvek, ruhák. Volt a padlás végében egy tükrös-fiókos szekrény. Furcsa volt. "Megcsapott" ugyan az az érzés, ami az első napon, a hajtűnél.

Egyből a bútor felé indultam, kíváncsi voltam, hogy mi benne olyan különleges. Amint odaértem meglepődtem, hogy milyen részletesen kidolgozott darabról van szó. A domborművek az oldalán szinte tökéletesek voltak, annak ellenére, hogy minimum 65-70 éves volt, ránézésre. Végigsimítottam az asztallapon. Valóban tökéletes volt. Csupán egy hiba volt benne. A tükör meg volt repedve, és bármilyen apró mozdulatra biztos, hogy kiesett volna az üveg.

Kinyitottam az egyik fiókot. Régi, megsárgult papírok voltak benne. Valami idegen nyelven, nem értettem, mi van oda írva. Továbbmentem a többi fiókhoz, nem várt más, csak papírok, és papírok. Ekkor azonban megláttam az egyik domborművön egy furcsa alakzatot. Leginkább egy gombra hasonlított, de olyan szinten ki volt díszítve, hogy már ebben is elkezdtem kételkedni. Lassan közelítettem hozzá a kezem.

Az utóbbi időben egyre többször szoktam ilyet érezni. Az a megmagyarázhatatlan érzés, ami olyan sokszor elfog, ebben a házban, megint rám tört.

Megnyomtam a gombot. Amint visszahúzom a kezem, szinte rögtön meg is bánom a tettemet, hiszen elkezdek félni, hátha valami rossz dolgot tettem. Az első pár másodpercben nem történt semmi sem. Aztán nagy recsegéssel-ropogással felemelkedett a tükör, az asztal lapja félrefordult, a fiókok széthúzódtak, és láthatóvá vált előttem egy vékony, szűk folyosó. Abban a pillanatban teljesen le voltam sokkolva. Konkrétan felfedeztem egy titkos mélyedést a falon, ahova bármit el lehet rejteni, ami elfér ott.

Egy pár perc múlva, amikor magamhoz tértem, előjött bennem a kíváncsiság. Meg szerettem volna nézni, mi van ott, azonban a lelkem egy részre visszatartott. Féltem, hiszen nagyon ijesztőnek nézet ki, de mint szinte mindig, most is a kíváncsiság győzött. Előreléptem egy párat, a sötétbe, azonban csak annyit vettem észre, hogy mire beléptem a mélyedésbe, az asztal visszacsukódott, és én bent ragadtam a sötétben, a házunk egy apró, de annál sokkalta ijesztőbb rejtett zugában.

De várjunk csak! Hiszen itt nincs is sötét! Lepődtem meg, amikor észrevettem, hogy mintha átlátszó fal lenne, látom az egész padlást, úgy, hogy semmilyen fényforrás nincs itt, és a padláson is csak az apró ablakból beszűrődő fény.
Érdekesnek találtam, és elkezdtem "körbejárni" a padlást. Belülről nem is vettem észre, de valóban volt egy titkos rendszer a padláson, ahonnan bármit lehetett látni, ami ott történik.

Amikor végeztem, szintén meglepődve tapasztaltam, hogy vezet egy lépcső lefele, ahol az egész házat be lehet járni. Értetlenül áram a dolgok mögött, nem értettem, hogy mire való ez az egész hely. Amikor lesétáltam, (természetesen a rejtekhelyen) láttam, ahogyan Anya éppen megérkezik. Hűha! Már ennyi idő eltelt? Kopogtam neki, de nem érkezett válasz. Erősebben kopogtam. Erre aztán felkapta a fejét. Közelebb sétált a falhoz, aminek a másik oldalán én álltam, és egy pillanatra nekem úgy tűnt, hogy még a szemembe is belenézett, de aztán rögtön továbbsiklott a tekintete, és elkezdte kipakolni a fél órája vásárolt dolgokat. Az elmúlt húsz percben még élveztem is ezt a kis titkos helyet, de most azonban rájöttem valamire.

Mégpedig arra, hogy nem tudom, hogy hol tudnék innen kijutni! Nagyon megijedtem, és elkezdtem keresni a kijáratot. Meglepődve tapasztaltam, hogy mennyire részletesen ki volt dolgozva minden része a háznak, és hogy milyen jól meg van csinálva ez a helyiség, ami körülöleli az épületet.
Csak sétáltam, és sétáltam, de nem találtam semmi arra utaló jelet, hogy lenne bárhol egy kijárat, ahol vissza tudnék jutni a házba. A legrosszabb az volt, hogy közben hallottam Anya kiabálását, amint engem keresett.

Aztán találtam egy olyan szakaszt, ami a konyha mellett volt. Onnan egy csigalépcső vezetett le, egy pinceszerű helyiségbe. Az volt benne a fura, hogy nekünk nincs is pincénk. Anya kiáltásaival mit sem törődve, megindultam lefele. Amikor leértem, tátott szájjal bámultam, ami a szemem elé tárult. Egy különös helyiségbe érkeztem. Elég tágas volt, a falakon festmények voltak, és a kör alakú terem közepén pedig egy asztal. De nem olyan szokványos, hanem kőből inkább egy emelvény, sem mint asztal.

Megbabonázva bámultam. Sorban, oszlopok is elhelyezkedtek, és gondolom mondanom sem kell, hogy gyönyörűen ki voltak faragva. Ezek az oszlopok pont kapóra jöttek ebben a pillanatban, hiszen egy beszélgetés foszlányait hallottam meg. Két ember beszélgetett, és ugyan azon a lépcsőn sétáltak le, mint én. Bebújtam egy oszlop mögé, nehogy észrevegyenek.

Várjunk csak! Ha Ők onnan jönnek, az azt jelenti, hogy a házban vannak, vagy legalábbis megfigyelnek minket. Kik lehetnek ezek? Mostmár látom is őket. Kettő férfi hosszú, fekete ruhában, az arcuk takarásban. A beszélgetésből nem tudtam kivenni semmit sem, hiszen valamilyen idegen nyelven folyt. Elkezdtem előkeresni az emlékeimből, hogy hallottam-e már valaha ezt a nyelvet.

Mivel nem jutott eszembe semmi, inkább visszakanyarodtam oda, hogy kik ezek, és miért figyelnek minket. Körbenéztem a teremben. És hirtelen megakadt a tekintetem valamin. Az emelvényt már közelebbről látva, jobban ki tudtam venni, hogy mi van rajta. A tetején mindenféle furcsa alakzatok, és egy ott lévő közepén valami ismerős dolgot láttam meg! Egy hajtű volt ott. Pontosabban AZ a hajtű! Meglepetésemből még fel sem ocsúdtam, amikor hirtelen hátulról egy kéz szorult a számra, lelökött a földre, és szerencsétlenségemre ez az esés elég volt ahhoz, hogy elájuljak, és minden elsötétüljön . . .