Mint szárnyaszegett madár

9. fejezet

Újjabb gyönyörű reggel, a szerelem puha ölelésében... Na meg az ágyéban, amihez hasonlót még nem tapasztaltak. Álmos ásítások közepette öltöztek fel, majd ballagtak le a földszintre. A meglepetéstől rögtön felébredtek. Ukai intett nekik, hogy menjenek le... Oda, ahol Tenma is állt. Nem meglepő módon megtorpantak és nem engedelmeskedtek. A lépcsőn állva figyelték a hívatlan látogatót.
- Mit keresel itt? - morogta ellenségesen Kageyama, igyekezve eltakarni Hinatát. A férfi összevonta a szemöldökét.
- Ezt én is kérdezhetném, Kageyama. - A varázsló gondterhelten sóhajtott.
- Tenma azt feltételezte, hogy én lennék az egyetlen, aki képes lenne segíteni nektek, így idejött - magyarázta el a helyzetet Ukai. A tengu vigyorogva bólintott.
- Így van! Egy ideig hagytalak titeket, mivel kíváncsi voltam valójában mire készültök, de ahogy látom igazam volt, és nem az emberi társadalomba akartatok beilleszkedni - húzta ki magát győzedelmesen.
- De hogyan? - fakadt ki Shouyou. - Nem tudhattad biztosan, mit fogunk lépni. - A Udai szomorúan elmosolyodott.
- De azt tudom, hogy egy tengunak a szárnya szent, így nem tudsz nélküle élni. Hogy álltok az alapanyagokkal? - Meglepően kedvesen viselkedett. Nem szidts meg őket, még csak említést se tett arra, hogy vissza akarná vinni őket. Végülis... Ő megértette őket, hiszen ő is elhagyta a törzset. Ukai büszkén mesélte el neki, hogy már az egyik hozzávalót meg is szerezték, és azon a napon már a másodikért indultak a háromból. Sőt, még az egyéb alapanyagokról is boldogan mesélt neki. Úgy tűnt közelről ismerték egymást.
- Ti közel álltok egymáshoz, igaz? -, vágott közbe Hinata. A mágus bizonytalanul a férfira nézett. Tenma bólintott, így beszélni kezdett.
- Így van. Réges régen ő is amiatt volt itt, mint ti. Nem volt képes repülni, de én segítettem neki. - A két fiatal tenguban megfagyott a vér.
- Várjunk! Ez akkor azt jelenti, hogy Kuchisake Onna ollója már régen nincs is meg! - kiáltott fel. - Akkor hogy csináljuk meg a bájitalt? - pánikolt be. A példaképe felkuncogott.
- Mi olyan vicces?! - csattant fel Kageyama. Udai igyekezett abbahagyni a nevetést, majd megtörölte a szemét.
- Elnézést! Ne aggódjatok, úgy tűnik Ukai valamiért munkára akart titeket fogni - legyintett. - Az olló itt van a házban. - Vegyes érzelmekkel rohantak le a lépcsőn.
- Komolyan?! - ugrott Shouyou a mágus elé. - Ez azt jelenti, egyetlen dolog van hátra! Hurrá! - ugrott egy hatalmasat. Tenma felé fordult. - Tényleg, képzeld, a vért úgy szereztük meg, hogy röplabdáztunk! Mostmár mi is jók vagyunk! - vigyorgott boldogan. Az ő közelében szerette fényezni magát. Tobio mellett inkább szerény volt. Ez kicsit zavarta a magasabbik tengut. Miközben a tanítvány és a tanítója hevesen megtárgyalták mi mindent történt abban a néhány napban, amíg távol voltak, addig ő csak meredt maga elé. Igazán szeretett volna örömet okozni Hinatának, és szerette volna elérni, hogy újra repülhessen. Igazából ami zavarta, az a férfi volt. Nem tudta nem azt gondolni, hogy kedvelte a fiút, ő pedig akaratlanul is ki akarta fejezni, hogy ő az övé. Persze nem tehette meg.
- Tudjátok az az igazság, hogy otthon nagy felfordulás van miattatok - jegyezte meg Udai. - De nem akarlak hazavinni titeket. Legalábbis amíg nem kapod vissza a szárnyaidat - kacsintott Shouyoura. - De utána jó lenne, ha megfontolnátok, hogy visszajöttök. Kageyama-sama súlyosan megbetegedett. Mivek tizenhat év után az adott napon nem tudott a mágikus tehertől megszabadulni, borzalmasan lett. - Komor tekintete találkozott a jéghideg kék szempárral. - Tobio, ha nem jöttök haza, az apád meghal. - Meghal. Tényleg meghal. Visszhangzott, újra és újra azt hallotta. Meghal? Abban a percben komolyan el kellett gondolkodnia azon, hogy szomorú lenne-e miatta vagy sem. Végül arra jutott, hogyha az ő lelkén száradna a halála, az eléggé megviselné.
- Értettem. Ha végeztünk, visszamegyek - hunyta le belenyugvóan a szemét. Amire igazán vágyott, beteljesült. Másra már nem volt szüksége az emberi világból. Tenma megnyugodva felsóhajtott.
- Remek. Féltem, hogy nemet mondassz. Őszintén, nem igazán kedvelem az apádat. Részben miatta is mentem el, na meg a szárnyan miatt - simított végig a tollain. A szeme sarkából megpillantotta Hinata kíváncsi tekintetét. - Majd elmesélem. Visszatérve erre, Tobio, én téged sem igazán kedvellek - jelentette ki minden körítés nélkül. A gyakorlatilag sértegetett fiú meg se rezzent, mikor ezt meghallotta. Feltételezte, hogy nem csak annyit akart mondani. Igaza volt, a tengu folytatta.
- Mogorva vagy és bár az illedelmesség a véredben van, úgy a könyörtelenség is, és az igazmondás. Csak és kizárólag miatta voltál hajlandó hazudni -, tévedt a tekintete Shouyoura. - De mindettől függetlenül mélységesen tisztellek. Szerintek remek vezetővé válnál. Még a gyerek is tisztelnek. Az apádtól csak féltek, de benned az igazi törzsfőt látják. Te méltó vagy a címre - mosolygott. Kageyama meglepetésében csak tátogni tudott, de hang nem jött ki a torkán. - Valamint szerettem.volna sok boldogságot kívánni nektek. A többiek is úgy gondolják, remek életetek lesz együtt. Nem várják el, hogy örökösöd legyen, ha így vagytok boldogok - fektette le a lényeget. Ez egy fontos dolog volt - ezt Tenma is tudta -, ami jelentősrn befolyásolhatta azt, hogy végül elfogadja-e az örökösi címet.
- Értem - hajolt meg köszönet képpen Tobio. - Észben tartom. De ha nem lesz örökösöm, hogyan gondolták, ki lesz az utódom?
- Választhatsz a törzs gyermekei közül - vonta meg a vállát. - Vagy, amennyiben Hinata is beleegyezik, egy kis varázslat segítségével kihordhat egy gyereket. - Shouyou - és Kageyama - arca teljesen elvörösödött.
- M-mi-micsoda?! Én? - nevetett fel, mintha csak egy vicc lett volna. A példaképe komoly tekintetét látva azonban rá kellett jönnie hogy ez nem így volt. - Hát... Most még biztosan nem - szögezte le gyorsan. Tobio elfordította a fejét.
- Nem mintha én most akarnám - jegyezte meg kissé morcosan. De igen, akkor akarta. Érdekes egy tizenhat éves volt. Ukai elmosolyodott a jeleneten.
- Ha bármikor ilyesmit szeretnétek, forduljatok hozzám. Biztonságosan le tudom vezetni a varázslatot - ajánlotta föl. Zavartan megköszönték neki a lehetőséget, aztán sietve témát váltottak.
- És te, Tenma? Mi is volt a szárnyaddal? - kíváncsiskodott Hinata. A férfi gondterhelten sóhajtott.
- Tényleg el kell mesélnem? - vakarta meg a tarkóját. Mindkettét fiú bólintott.
- Te is kiszedtél belőlünk mindent! - vágta rá a vörös hajú.
- Rendben - adott igazat nekik. - Akkor helyezzük magunkat kényelembe. - A páros a kanapéra ült, míg Udai a fotelba, így Ukainak megmaradt a szeretett karosszéke. A fiatalok izgatottan várták a történetet, ami Tobio részéről igencsak meglepő volt. Néha őt is érdekelt egy-egy történet.
- Szóval... - köszörülte meg a torkát. - Még fiatal voltam, annyi idős lehettem, mint Hinata, mikor elvesztette a szárnyait - veszett el az emlékek között. Egy szomorkás sóhaj hagyta el az ajkait. - Egyik nap egy akkori jó barátommal úgy döntöttünk versenyzünk. A tét az esti sütemény volt, szóval nem valami nagy ár, de ez gyerek szemmel olyan fontosnak tűnt, hogy mindent beleadtunk. A lényeg az volt, hogy ki tud többet repülni. A háztól kezdtük, aztán egyenes vonalban elindultunk. Gondolhatjátok, a határokat észre sem véve mentünk tovább és tovább... Mikor elindultunk, már kezdett sötétedni, de mikor vissza akartsm fordulni, mert semmit se lehetett látni, a barátom azt mondta, hogy akkor ő nyert. - Nevetve megrázta a fejét. Egy ilyen hülyeség miatt történt az egész. -, Eszembe jutott ugyan, hogy veszélyes, és otthon biztosan aggódnak miattunk, de nem akartam veszíteni. Sokkal inkább ez mozgatott, mint a nyeremény, az csak egy plusz dolog volt. Végül tovább mentünk... É... - Elhalt a hangja. Lehajtotta a fejét, de láthatóan nehezen vette a levegőt. Pánikroham? Ukai gyorsan hozott neki egy pohár vizet, és igyekezett lenyugtatni. Sosem látták még olyan állapotban. Olyan... Borzalmas állapotban.
- Jól vagyok, Ukai - mosolygott rá erőltetetten és felhajtotta a vizet. - Szerettem volna egyszer elmondani rajtad kívül valakinek ezt a történetet. Még mindig nem dolgoztam fel. - Pár pillanatig még igyekezett megnyugodni, aztán végül folytatta. Hinata könnyei folyni kezdtek. Már előre félt, mi történhetett. Nem is mondott semmit, mégis siratta. Érezte, hogy gyászos történetről volt szó. Egy múltról, ami csak az övé volt, minden szenvedéssel, bánattal és nehézséggel. Csak némán sírt. Együttérzett. Elmosolyodott. A minimum, amit megtehetett érte, hogy mosolyog.
- Hol is tartottam? - gondolkodott el Udai. - Á, igen! Szóval tovább mentünk. És... Végül leszálltunk, egy városban. Égtek a lámpák, és minden fényes volt, így nem féltünk. Ez nagy hiba volt. Kicsit sétáltunk, hogy pihenjünk, mielőtt visszaindulunk. Rossz helyre tévedtünk és találkoztunk néhány macskával. Tudod, egy csapat Nekomatával. Belénk kötöttek, mivel legközelebb csak jó néhány kilókéterre volt tenfu törzs. Elég ritkásan vannak, tudtátok? Szinte csak hegyekben, mert mindenhol máshova elér az ember keze. Nem mintha oda ne érne el, csak a hideg nek tetszik nekik - vonta meg a vállát. Észrevette, hogy eltért a tárgyról, így gyordan folytatta. - Elnézést. Szóval belénk kötöttek, mi pedig csak annyit mondtunk, hogy elkeveredtünk. A tengu gyerekek állítólag különleges mágiát hordoznak a Nekomatáknak... A húsuk. Fel akartak minket falni. Próbáltunk elrepülni. Nekem majdnem sikerült is, de a barátomnak a szárnya teljesen elzsibbadt a sok repüléstől. Gyakorlatilag képtelen volt elmenekülni. Nem hagyhattam magára, így visszamentem, és megpróbáltam megmenteni. Annyit édtem el vele, hogy letépték a szárnyamat. Végignéztem, ahogy letépik a tollaimat, majd ami az enyém volt, megeszik. Akárhogy próbálkoztam, velem már nem foglalkoztak. Nem tudtam megmenteni. Távol tartottak tőle, de én nem kellettem nekik. Mivel megfosztottak a szárnyamtól, azzal együtt a különleges mágia is elszállt belőlem. Azt is mondhatjuk, hogy ember lettem. - Már-már őrülten felnevetett. Alig bírta abbahagyni. - Láttam ahogy szétcincálják. - Kageyama szemei elkerekedtek, érezte hogy ő is hamarosan elkezd sírni. Ez... Számított valani borzalomra, de ez... Ő pedig a féltékenysége miatt ellenségként tekintett rá, pedig... Neki még borzalmasabb múltja volt, mint nekik. Az övéhez képest a két fiú rövidke harca semmi volt. "Csak" egy szárnyat veszítettek el, ő viszont a szárnyát és a barátját is, ráadásul végignézte, ahogy megölik. A két tengu végül szánalmasan festett: együtt bőgtek egy elképzelhetetlen fájdalom miatt. Nem ők érezték, de mégis olyan volt, mintha velük történt volna meg. Nem tudták abbahagyni, csak ömlöttek a könnyeik. Látva őket Tenmának is sírhatnékja támadt.
- Erről biztosan hallottatok. Legenda lett a törzsben. Volt egy elkeveredett tengu, aki rettentő messze került. Átmászott hegyen, tavakon, folyókon kelt át, megmászott minden nehézséget, és három hónap után hazatért. Gondoltátok volna, hogy az az út, amit szárnyakkal egyetlen este alstt megtettünk, gyalog ennyi idő? Bár a hátamon lévő vérző sebek, meg az éhség is közrejátszott. A végére annyira legyengültem, hogy majdnem feladtam. Csak azért jutottam el a területre, mert úgy gondoltam, ezt meg kell tennem Érte. - A tekintete ködösen nézett a semmibe, kívülről legalábbis. Valójában ki tudja éppen merre járt. - A vízből nem volt hiányom, mivel egészen hamar találtam egy patakot, aztán annak a mentén kellett haladnom. Első dolgom volt megfürödni, de a hátamon nem tudtam kitisztítani a sebet. A végére eléggé el is fertőződött - jegyezte meg borzongva. - Egyébként annak a pataknak köszönhettrm az életemet. Végül mikor már alig álltam a lábamon, mert nem ettem semmif, sikerült elkapnom néhány halat. Kövekkel tüzet csiholam, aztán sülten megettem őket. Kár, hogy kevés volt, mert különben azzal se lett volna bajom. - Egy ideig csendben próbálta mindenki megemészteni a hallottakat. Erre mit kellett volna felelni? "Sajnálom"? "Borzalmas lehetett"? Mindkettő szörnyen udvariatlan. Talán az ilyen kimondhatatlan dolgokra jobb, ha nem is mondunk semmit.
- Honnan tudtad merre kell menned? - motyogta még mindig a sokk hatása alatt Hinata. Ezt Udai is észrevette, de ettől függetlenül válaszolt neki:
- Elloptam egy térképet. Igazából nem is loptam, mert s földön volt. Belegondolva, ha az nincs, valószínűleg nem érek vissza épségben. Minden úgy jött össze, hogy most élhetek. Éppen ezért élek helyette is - mosolygott. Boldogság látszott rajta, mintha büszke lenne arra, hogy tehet érte valamit. Legalábbis az emlékéért. Hinata letörölte a könnyeit, majd a zsebkendővel elkezdte Kageyama arcát is megszárítani. Ő kikapta a kezéből a kendőt és magának csinálta. Tenma nem árulta el nekik a legfontosabb dolgot a történetében. Nem tudta eldönteni, elmondja-e, hoszen így is eléggé megrázta őket. Végül úgy gondolta, ha már elárult ennyi mindent, azt se kellene kihagynia.
- Egyetlen dolgot nem mondtam még el. Az a tengu... A szerelmem volt, épp úgy, mint ti egymásnak. - Fülsüketítő csend. Zihálás. Ez Hinata. Kageyama próbálta megnyugtatni, de meg se hallotta. Üvölteni kezdett, összegörnyedt és a fülére tapasztott a fejét. Egyre csak ezt mantrázta: Nem lehet, ez nem, ez nem... Pánikrohamot kapott. Sikított, ellökte a segítő kezeket, és csak sírt. Tenmát marta a bűntudat. Csak magában kellett volna tartania! Hogy lehetett annyira önző, hogy a maga terhét át akarta adni másnak? Rengeteg időbe telt, míg Shouyou megnyugodott. Zokogva beleült Tobio ölébe, és elbújt az ölelésében.
- Tobio... - suttogta még halkan a nyakába, aztán a légzése egyenletessé vált és elaludt. Kageyama szorosan tartotta és simogatta a haját.
- Mostmár minden rendben van... - suttogta neki, aztán csókot lehelt a homlokára. - Sajnálom, Tenma. Nem tudom mi lelte.
- Én sajnálom - hajtotta le a fejét. - Nem kellett volna elmondanom.
- Nem, dehogy! Nem tudhattad! - próbálta biztosítani arróo, hogy nem hibáztatja. - De egyet árulj el... Akkor te...  Nem leszel többé szerelmes? - motyogta kissé zavartan. Nem tudta, hogy mennyire illetlen vagy fájdalmas a kérdése, de fontosnak tartotta tudni. Tenma szomorúdággal átitatott szemei ellenére elmosolyodott.
- Hiszen én most is szerelmes vagyok.

*  *  *

Végül nem mentek sehova. Shouyou az ágyban aludt szinte egész nap - mentálisan teljesen kimerült -, Kageyama pedig a két férfival beszélgetett. Ukai elővette Kuchisake Onna ollóját is. Akkor volt, mint egy gyerekolló. El se tudta képzelni, hogyan tudta azt használni - mondjuk nem is akarta.
- Már csak a láng kell - nézte a már majdnem teli dobozt a két felnőtt.
- Már szerettem volna megkérdezni, de... - motyogt Tobio. - Egy lángot hogyan szállítunk? - Tenma felnevetett.
- Az nem szó szerint láng. Abból van, a kicune lángból kaphatjuk meg, de ez egy kék folyadék. Borzalmas íze van - borzongott meg. Minden bizonnyal kóstolts. - De a legfontosabb hozzávaló már megvan - kacsintott egyet, mire Ukai tarkón csapta.
- Tudod jól, hogy erről nem beszélhetsz, különben hatástalan lesz - morogta. Becsapta a dobozt, majd visszarakta rá az apró lakatot.
- Tenma, te összebarátkoztál egy rókaszellemmel, igaz? - Másképpen nem tudta volna a szárnyait visszaszerezni. Udai bólintott.
- Igen. Van egy város, Aoba Joshai. Azt is mondhatnánk ra, hogy a kicunék városa - vonta meg a vállát. - Ott csak találtok egy barátságosat.
- Értem. Köszönöm a segítséget. Valójában jó, hogy felbukkantál - hajolt meg hálája kifejezéseképp. Udai nevetve megcsóválta a fejét a gesztuson.
- Nem kell ilyen formálisnsk lenned. Nem a törzsben vagyunk. - Tobio értetlenül oldalra billentette a fejét.
- Hogy érted? Én mindig ilyen vagyok. - Enyhén szólva kellemetlen volt az udvariassága, és hogy észre sem vette, hogy az.
- Mindegy - legyintett.
- Szerinted hogy lenne a legjobb összebarátkozni a kicunékkal? Főleg, hogy nem kedvelik a tengukat - morogta a végét. Igen, az egy kellemetlenség volt, de biztosan megoldható.
- Hm... Én megnevettettem, de... Szerintem a legjobb, ha elmondjátok az igazat. Ők is érző lények, a lángjuk meg végtelen. Valószínűleg megszánnak majd titeket - vigyorgott. Csak a valószínűleg azt jelentette, hogy nem biztos. Kageyama nem szerette a bizonytalanságot. Legszívesebben egyből cselekedett volna. Belegondolva... Hinata aludt. Ha Ukai hajlandó lenne elengedni egyedül... Úgy tárgyalhatna a rókákkal, hogy nem sodorná veszélybe Shouyout. Remek! Már csak az volt a kérdés, hogy elengedik-e. Még egy bizonytalan dolog. De gyűlölte! Kifújta a levegőt és visszavonult, legalábbis gyakorlatban. Még a nap folyamán beszélnie kellett velük, különben nem lesz több esélye. Hamarosan sort kellett kerítenie rá. Nem várhatott a legfontosabb ostoba fecsegések miatt!
- Ukai! - vágott bele a szavába. -, El akarok menni Aoba Joshaiba még ma!
- Ma? - húzta össze a szemöldökét. - Hinata alszik, így nem tudtok kette... Oh. Nem - felelte ellentmondást nem tűrően. A fekete hajú kihúzta magát.
- Ha nem segítesz, magam jutok oda! Nem hagyhatom, hogy Shouyou odamenjen! - csattant fel. Ukai a fejbe vágta.
- Elég legyen, makacs kölyök! Nem mehetsz oda egyedül! Sőt, ketten sem mehetnétek. Könnyedén meghalhattok!
- Éppen ezért akarok egyedül menni! - fakadt ki Tobio. - Ha elveszíteném, Zt nem viselném el! Azt se, ha nem tudnánk visszaszerezni a szárnyát! Inkább a halál! - Tenma oda lépett és felpofozta. A fekete hajú kezdett egyre idegesebb lenni. Mi az, hogy csak úgy ütögetik?!
- Gondolj csak bele. Hinata mit érezne, ha elveszítene? Úgy érezne mint én. Tudod te milyen az, igaz? A bűntudat, ami nap mint nap széttép, marcangol, megöl, de aztán reggel mégis felébredsz, csak azért, hogy tovább gyötörjön... Ezt akarod neki? Kétségtelen, hogy magát hibáztatná. Ebben ugyanolyanok vagytok. - A beszéde mintha hatásos lett volna. A fiú megnyugodott, a légzése egyenletes lett, válaszolni sem válaszolt. Csak összetörten bólintott, aztán a lépcsőn felcaplatott, hogy bedőlhessen Hinata mellé. Na nem aludni - nem mintha tudott volna. Újra és újra átgondolta az újonnan szerzett tudását. Meg lett volna nélküle. A baldachint bámulta a feje fölött. Tényleg Shouyou ellen készült tenni? Ő csak megakarta védeni bármi áron, legyen az az ár az élete is. átkarolta a törékeny testet. Végül csak elhunyta a szemét. A szerelme tudta csak így megnyugtatni. A halk nyöszörgését hallva - Tobio -, süllyedt az álmok világába.