Élettelen

2.fejezet

Hirtelen egy erős, férfi kéz ragadja meg hátulról a csuklómat, és finoman hátraránt...

Egy lépést hátrálok, és szinte a szívem is megáll ahogyan félrenézek. Egy elég izmos, 180 centi körüli, barna hajú, és egészen sötét szemű férfi áll mellettem.

- Szia. - mondja kedvesen mosolyogva, de a kisugárzása egészen rideg... A szája mosolyog, de látszik ahogyan szögletes állkapcsa megfeszül.

Válaszolni akarok neki, de meglepetésemre annyira félek, hogy semmi hang nem képes elhagyni a számat... Alig bírok lélegezni, a szívem pedig el akarja hagyni a testemet. Már majdhogynem sírok, annyira pánikolok.

- Láttalak kijönni a nyakörves boltból, de nem érzem rajtad hogy lenne párod, így gondoltam megszólítalak. Tudod új vagyok a környéken, és jól jönne valaki akit ismerek. - meséli nyugodtan, de bennem szinte még a vér is megfagy.

Nem érzi rajtam, hogy... Van párom...? Dehát minden gyógyszert bevettem, minden injekciót beadtam, mindent úgy csináltam ahogyan szoktam... Akkor, akkor miért? Hogyan?

- Mi? - szűrődik ki a számon egészen vékony hangon.

- Oh, bocsánat... Tudod én különösen jó szaglással születtem, ezért tudtam megérezni hogy megpróbáltad elfedni hogy nincs párod. De hozzá kell tennem hogy egész jól álcázod magad. - Menekülni akarok... El ettől az embertől.

Rám mosolyog, szinte sugározza az arca a nyugodtságot, de érem a ridegséget mögötte. Ez nagyon megrémít.

Ki akarom tépni a karom a kezéből és elfutni tőle ahogyan csak a lábam bírja, de nem bírok mozdulni. Egyszerűen a testem nem képes megmozdulni...

- Na, miért vagy ilyen ijedt? Nem bántalak... - simogatja meg a fejem. Szívem szerint elhúzódnék alóla, de nem tehetem. Jóval erősebb nálam, és lehet felidegesíteném, és megütne, vagy... Nem. Meg kell nyugodnom...

Mosolyt erőltetek az arcomra, és nagy nehezen megszólalok.

- Nem vagyok ijedt, csak egy kicsit meglepődtem. - mondom bizonytalanul, és szokatlanul halkan.

- Na, ennek örülök. - Hirtelen átkarolja a derekam, amitől akaratlanul is összerezzenek. Még váratlanabbul elindul, és én kénytelen vagyok mellette haladni. - És, merrefelé laksz?

Ez a kérdés még annak ellenére is elég tapintatlan, hogy cica vagyok. Ha felelek neki, zaklatni fog, bármikoe megtalálhat, be is törhet hozzám... Be is törhet! Ha viszont nem, simán letámadhat itt az utcán, vagy követhet hazáig, elrabolhat, elvonszolhat, vagy addig üthet ameddig el nem mondom...

Teljesen leblokkolok. Erre nem tudom mit kéne mondanom.

Hirtelen csap a homlokára, mintha elfelejtett volna valamit.

- Hogy én milyen hülye vagyok. Elfelejtettem bemutatkozni. Danno Bishamon vagyok. Téged hogy hívnak?

- Haruto... Asahi Haruto. - Próbálok biztosnak látszani, de a hangom mégis remeg, a füleimet pedig akaratlanul is hátrahúztam. Az a szerencse, hogy a farkam még nem engedtem ki.

Vagy várjunk...

Basszus... Annyira félek, hogy akaratom ellenére kiengedtem.

- Aranyos név. Tehát merrefelé is laksz? - teszi fel újra a kérdést. - Nyugi, nem akarok neked semmi rosszat, csak... Jól jönne valaki akit ismerek, meg beugorhatok hozzá néha napján, plusz ami azt illeti esetleg ma estére. - kis szünetet tart, ameddig nekem válaszolnom kéne, de csak a szívem dobogását próbálom csitítani, meg a könnyeimet visszanyelni. - Nos?