Üvegcsillagok

Aldwych Street, avagy a prológus

Aldwych legsötétebb sikátorában szívta a füvescigijét... Na de ki is pontosan..? Valami Arnold... vagy Albert? Igen! Ez lesz az... De milyen Albert? Ha minden igaz, valami Handrose... Na szóval!
Albert Handrose, Aldwych – és talán London – legsötétebb sikátorában szívta a füvescigijét. Az előbb Arnoldnak hitt Albert, a sötétben a növény és a papír pirosan parázsló elegyét nézte, angolosan betépve.
Mélyet szívott a sima cigarettának kinéző füvescigibe, aminek erre a vége hatalomvágyóan felizzott. Hatalmas élvezetét lelte abban, hogy nem kezd el az anyagtól köhögni úgy, mint amikor először belekóstolt.
Lehunyva a szemeit a rideg, téglából kirakott össze graffitizett falnak dőlt és hagyta, hogy a résnyire nyitott cserepes, s vékony ajkain a finom füst lassan kigomolyogjon, ezzel megnehezítve a növények munkáját. De ha egyszer beszívta, ki is kell engednie... Nem? De! Na látod!
Erőszakosan kífújva a füst maradékát, barna, életunt tekintetét felvezette az égre. Egy csillagot sem lehetett látni a fényszennyezés miatt – mit is várt Londonban? –, bár lehet, hogy nem az volt az oka, hanem hogy a kevert fű miatt az összes ott keringőzött körülötte. Ismerte már annyira a zöldség hatását, hogy tudja, ha teljesen magánál lenne, körülötte nem vidáman táncoló csillagokat látna, hanem gyilkosan csillogó üvegszilánkokat vagy pár igen olcsó sör dobozát, amiket a szél ide-oda fújkál.
Még egyet szívott a finomra morzsolt anyagból, majd úgy gondolta, hogy ideje lenne lekoptatni a fű és a papír, unalmas, szürke árnyalataiban pompázó hagyatékát, még mielőtt az megtámadná a kedvenc felsőjét. Szóval cselekedett. Megpöccintette a vékony ujjával a fűvel kitömött papírt, aminek a végén keletkezett hamu csak zuhant, és zuhant, míg nem csatlakozott a „csillagok" ezreihez.
Unottan felmordulva tisztázta magában, hogy több, mint a spangli felénél tart, de még mindig nem járja át az az eufórikus, nyugodt érzés, amit az eddig kölcsönzött. Helyette csak idióta csillagokat lát maga körül, amiknek az egyikét, a képzeletében eltaposta, egy „Takarodj vissza az égre, te szemét!" mondat kíséretében. A halk recsegés eljutott a tudatáig, és két lehetőség ötlött fel benne, Vagy egy sörösdobozon töltötte ki a dühét, vagy ténylg eltaposott egy csillagot. Igazából tisztában volt vele – sajnos -, hogy csak egy eldobott alumíniumdobozt nyomorított meg, csak tetszett neki a gondolat, hogy Ő elmondhatja magáról, hogy betépve agyon taposott egy idegesítő csillagot.
De a lényeg a lényeg, hogy erősebb cucc kell neki... Majd abból több és több.
Abszolút nem undorodott ez miatt magától. Tetszett neki, hogy nem olyan unalmas, mint az elegáns ingben, öltönyben, fekete farmernadrágban, csicsásan lakkozott cipőben, aktatáskával, szemüvegben, hátra nyalt hajjal szaladgáló társai, akiket úgy, mint Őt, egy gazdag családhoz intézett a sors.
Igaz, hogy neki is van szemüvege, de apja az nincs, ahogy anyja se igazán. Ha látott is valamit az őt világra hozó, szörnyen unalmas lényből, az a Whiskey-s pohár alja volt. Nem egyszer már úgy emlékezett vissza az anyjára, hogy egy sima női test, egy Jack Daniels-es üveggel a feje helyén.
A fejét félrefordítva nézett ki a sötétből, a fényárban úszó vidám utcára, ahol boldog, s kifinomult emberek jártak. Lehetne olyan ,mint ők, de amint mondtam, igen unalmasnak találta azt az életmódot.
Melyikük állna olyannal szóba, mint Ő? Semelyik. Bár jobb is.
Mikor lesz Ő is olyan, mint ők? Soha!
Ő, és az öltöny? Csak akkor fogja felvenni, ha temetik azt a rongy, semmit érő testét. Addig pedig marad a drognál, az italnál, és a baseball sapkájánál. Egyébként is. Nem tartozik senkinek se magyarázattal, hogy miért ilyen. Elég annyit tudniuk, hogy meg van rá az oka, és lehet, hogy még ez is sok információ volt.
Halkan elmormogta a véleményét az általa unalmasnak vélt emberekről, majd megnyalta a cigaretta végét. Lehunyt szemmel ízlelgette az égett fű kesernyés ízét, és ahogy elkönyvelte magában, hogy legközelebb inkább a nyálas ujjával oltja el, óvatosan belehelyezte a dobozba, a többi finomság  mellé.
Ahogy a táskájába rakta a kis dobozkát, a minden jóval – a „minden jó" esetünkben a marihuána, és társai -  papírtekercsek, a ketrecüknek ütődtek, mint az oroszlán, ami ki akar törni, hogy mindent, és mindenkit szétmarcangoljon. A fű is ugyanezt teszi a testével. Belülről pusztítja el. Hiába mondta neki az a két barátja, akik a gimi vége óta tiszták, hogy szokjon le, mert "jobb lesz". Hiába bátorították, hogy nekik is ment, úgy, hogy Ők „régebb óta űzték ezt az ipart". Nem hallgatott rájuk, mert nem ismerték a múltját. Bár ha jobban belegondol, lehet jobban járna, ha átszokna a heroinra. Legalább nem látná azokat az idegesítő csillagokat, akik csak azért másztak le az égről, hogy az ő idegein ugráljanak.
Lecsúszott a hideg fal mentén- ezzel ráülve pár csillagra, akiket ki is söpört maga alól. Az egyik csúnyán meg is vágta-, majd ölébe véve a táskáját, kutakodni kezdett. Végül megtalálta, amit oly' hevesen keresett. Kivette a régi – de márkás – táskájából a „Be Beer" márkájú sört, majd fepattintva a dobozban lévő nyomástól feszülő rekeszét, beleivott.
Nem telt bele sok időbe, hogy rájöjjön hogy ilyet se vesz többet.
Eltorzult arccal nyugtázta magában, hogy az olcsó sörök szarok. Morogva a szemben lévő falnak dobta a sörrel teli dobozt, ami visszapattanva a földre esett, egyenesen a csillagok közé. Az aprócska, oda hallucinált lények irányt változtattak, és az alumínium doboz körül kezdtek táncolni.
Albert nagyot szusszanva figyelte, ahogy a szénsavas ital lassan kifolyik a beton hideg világára.
Megmakacsolva magát felállt, és hozzálátott a csillagok szétrugdosásához, hogy utat tudjon vágni magának az unalmas, és szánalmas emberek világába. Tisztában volt vele, hogy a többi ember őt tekinti szánalmasnak, csak azért, mert melegítőnadrágban - legtöbbször farmerben -, egy cipzáros fölsőben, és egy mindig hordott, régi, de nagyon jó állapotú sapkában szeli az utcákat, egy a táskájához hasonlóan márkás – történetesen ugyan olyan márkájú – cipőben járja a várost, nap mint nap. Senki rá nem jött volna, hogy kinek is a hőn "szeretett" fia. Viszont nem érdekelte Őt az emberek véleménye, ugyanakkor imádta lenézni őket azért, hogy annyira el vannak telve maguktól
Átverekedve magát a csillagok tömegén, kilépett az unalmas, és szánalmas emberek közé. Szinte azonnal betalálta egy ugyan olya suhanc, mint Ő.

- Hé... Haver! Nincs egy cigid? Azok a szemétládák, akiket eddig megkérdeztem, nem adtak. – látszott a srácon, hogy ideges. Félt az újabb visszautasítástól, és még a kezei is remegtek. illyen fiatalon máris elvonási tünetekkel szenved. Albert jót vigyorgott magában a dolgon.
Mindenki azt hiszi, hogy ezzel jót tesznek a gyereknek. Hogy majd Ők ezzel megmentik a fiatal tüdejét. Nagyot tévednek. Ha nagyon kell neki – már pedig biztos élet-halál kérdése -, akkor szerez magának. Nem leszünk azzal előrébb, ha meggyötörjük.
Albert előre kapva a táskáját, kikereste a kis dobozt, amelyben a csendes gyilkosait rejtette el a világ elől, majd a fiú mellkasának vágta, egy doboz gyufa kíséretében. A srác úgy kapott a doboz után, mintha az egy törékeny kiscica lenne. Márpedig kiscicákat csak egy beteg ember képes bántani... Ezt még Albert is így gondolta. Kinyitotta a doboz tetejét, majd gyorsan bele is pillantott a zöld szemeivel. – Kössz, haver! – Albert felé nyújtotta a kezét egy pacsira, de ez az említettet nem érdekelte. Egy szó nélkül elfordult a nála, talán három évvel fiatalabb sráctól - akinek a barátai kicsit sem feltűnően sétáltak oda, s vissza, tőlük, talán másfél méterre.
A három srác lerohanta azt, amelyik az előbb tőle kuncsorgott a keserédes halálából, majd mind belenéztek a dobozba. Harsányan felnevettek, gondolván, hogy végre van cigijük... Mekkorát fognak nézni, amikor elkezd hatni a fű, és minden féle őrölséget fognak látni, az unalmas valóság helyett. Kár, hogy nem láthatja.
Megnyugodott, hogy neki megint nem volt szükséges szóra nyitni az ajkait... Csak akkor beszél, ha nagyon muszáj.

Óvatosan megigazította a sapkáját, miközben arra várt, hogy a lámpa végre a zöld színével pezsdítse fel az agyát. Vagy zöld, csak azt hallucinálja, hogy az ellenkezője próbálja ott marasztalni a zebra előtt, csak azért, hogy mindenki hülyének nézze? Mindenki át akarja verni akik - ahogy ő is -, a zebra előtt állnak? Talán így van, talán nem. Majd megtudjuk. Átindult az elméletileg zöld, viszont gyakorlatilag piros lámpán. Kocsik dudája, és ideges emberek kiabáltak rá. Ezek szerint a lámpa tényleg megálljt parancsolt neki. Jobban mondva, parancsolt volna. De kit érdekel? Legalább tíz másodperccel hamarabb otthon lesz.