Üvegcsillagok

Csak még egy korty Whiskeyt...

A tölgyfaajtó hangos, s fájdalmas csapódásától felpezsdült az élet a hatalmas házban. Az előcsarnokhoz közel tartózkodó, „dolgos" kezekkel bíró munkásokban megmozdult a munkavágy, ugyanis Albert hazaérkezett.

Nyújtózkodott egyet, majd beljebb lépve felkapta a karimás mintákkal díszített - szintén tölgyfából készült - öreg asztalról a szemüvegtokját, és annak a tetejét felpattintva kivette az utált, fekete keretes szemüveget, amit rutinos mozdulattal tett fel egy kézzel. A fehér, leharcolt tokot nem törődően eldobta, mondván, hogy „Majd a szobalány felszedi!". Mindig ilyen volt. Középiskolás kora óta nemigazán volt kedves az alkalmazottakkal. Ha úgy tartotta kedve, a ház bármely részén hanyagul eldobálta a cuccait. Volt, hogy a konyha közepére dobta le a szennyesét, majd a márványlépcsőről rohant vissza hogy kivegye a nadrágzsebében felejtett spanglit. Az anyja szeretői sorra próbálták megregulázni fiatalabb korában, de egyiknek sem sikerült. Azok a régi szép idők, amikor a bejáratiajtó felett húzódó, egy emeletnyi magasságból, a hatalmas, élesen csillogó ablakon kihajolva nyakon öntötte az udvarolni kívánó férfit, egy a konyhából ellopott, 67-es évjáratú, francia vörösborral amit ha tudja, hogy milyen finom, a piros homokozós vödörbe öntött bor, nem a pénzéhes harmincas éveiket taposó férfiak elegáns öltözetén végezte volna, hanem sokkal inkább az ő gyomrában. A legtöbb anyjához érkező férfi nem csak az anyja nőies alakjára volt kiéhezve, hanem a számláján tömörülő pénzre is.

Ahogy Albert visszaemlékezett a történtekre, a szabotálással csak közelebb lökte az udvarlókat az anyjához, mivel az, ahogy meglátta, hogy a kiszemelt áldozat boros pácban fürdőzött, berántotta a hatalmas házba, és azonnal nekiesett...

A mámoros visszaemlékezésből, egy hegedű törékeny hangja rázta vissza a valóságba. Fáradt, csillagokat gyilkolni vágyó szemeivel végigsétált a faragott lépcsőfokokon, majd a szemeit követték a lábai, amik fáradtan szelték a hatalmas perzsaszőnyeg tengerét, néhol meg-meg gyűrte a sima felületet. Emlékezett arra, amikor kisiskolás korában, kalózosat játszott a nagyapjával...

Hangos, boldog, gyerekes sikítás színezte be az unalmas helyiség falait. Az ártatlan, gyermeteg kacajt, egy rekedtes férfi nevetése követte, majd egy idétlen cápát imitáló morgás.

A fiatal Albert, megjátszott félelemmel - viszont tényleges izgalomtól hevesen verő szívvel - úszott a szőnyeg- akarom mondani az óceán hullámai között, miközben a családfában betöltött szerepéhez képest fiatal, borostás cápa elől menekült.

Már éppen megmenekülni látszott, amikor a hatalmas cápa elkapta a lábát, és visszahúzva Őt, csikizni kezdte. A cápa kezei- vagyis fogai között vergődő Albert, segítség reményében sikoltozott, míg a gonosz cápa azon volt, hogy halálra csiklandozza az ártatlan áldozatát.

- Segítség! - visította - Megesznek! - folytatta az abba nem hagyott csiklandozás miatt nevetve.

- Az Óceán közepén vagy! Nincs menekvés! - vicsorgott unokájára a nagyapa.

A kisfiú egy pillanatra megijedt, és ezt Ő is észrevette, ezért úgy tett, mintha kicsúszott volna az „uszonyai" közül.

Albert villámgyors úszásba kezdett.

- Hank! Miért visít, Albert?! Mintha nyúznák! - egy vékony, és alacsony nő tűnt fel a lépcsőn, akinek a gondosan ápolt szőke haja, egy feszes kontyba volt kötve a tarkóján. Vörösre festett ajkai szigorúan húzódtak a keskeny arcán, a komoly, finoman sminkelt szemeivel pedig őket nézte.

Albert felkapta a fejét a lépcsőn lesétáló anyjára, aki a hosszú ujjakban végződő kezeiben egy alkohollal félig teli - csak hogy optimisták legyünk - poharat szorongatott. Vékony csuklóján három aranykarika kapott helyet, míg a nyakában, egy szintén aranyból készült nyaklánc lógott.