Üvegcsillagok

Szentül Hiszem

Albert mélyet sóhajtva szorította össze a szemeit, hogy minden erejét bevetve előkaparja az illedelmes énjét. Az anyjával szemben muszáj lesz. Az nem érdekelte, ha pár részeg emberrel szemétkedik, hiszen azok úgysem tudják beköpni őt.
Rászorított a jéglapátra, majd megfordulva nézett az anyjára.

- Igen? - szusszant fel halkan és kelletlenül. Tudta, hogy nem fogja tudni elkerülni az anyját, de reménykedett benne, hogy akkor már nem fog szomjazni.
Rose hiba után kutató szemekkel méregette fia ruházatát, végül kénytelen volt nyugtázni nyugtázta magában, hogy a fia öltözete kivételesen kifogástalan. Visszafuttatta szemeit Albert arcára, majd negédesen elmosolyodott. Ugyan Handrose nem mutatta ki, de megrémült ettől a mosolytól. Lehet hogy a nő finom ráncai miatt futott végig a hideg a hátán, de az is, hogy attól, amit jelentett. Albert tudta, hogy valami szemét dolgot készül mondani, vagy kérdezni.
Rose lassan beleivott a kezében pihenő borospohárba, majd a torkát megköszörülve döntötte meg a fejét, és folytatta a mosolygást. Szerette húzni a fia agyát.

- Van számodra két feladatom, amik minden bizonnyal nem fognak téged eltiporni, hisz már olyan nagy vagy! Huszonegy éves a kicsikém... - halványan elvigyorodott. Direkt tért el a témától. Ha nem mutatná a jelét annak, hogy direkt teszi meg ezeket a lépéseket, még Sherlock Holmest is át tudná verni, vagy a királynő kopóit. A kettő közül valamelyikre már volt is példa.
Albert halkan morgott egyet, majd a szemeit forgatva dőlt lassan az italos pultnak. Idegesen kopogtatta ujjaival az üres kristálypohár falát, amit percekkel ezelőtt tervezett teleönteni whiskeyvel. De természetesen az anyjának ebben is meg kellett zavarnia.

- Igen, huszonegy vagyok, bla bla bla, nem leszek fiatalabb, bla bla bla, hamarosan meg kéne házasodnom, bla bla bla. Mondd. Mit akarsz? Ne tereld a témát, kérlek.  - biccentve túrt bele az aranybarna tincseibe, s szusszanva szorította meg a poharat, jelezve, hogy lenne egy kis dolga vele.
Rose a pohárra pillantott, majd lassan vissza fia mocsárzöld szemeibe.

- Szeretném hogy hegedülj a még talpon maradt vendégeinknek, majd az apa-fia páros fiatalabbik tagját vezesd el az egyik vendégszobánkba. Elvégre... Miattad van itt. - látszott a szemein, hogy élvezi a fia láthatatlan szenvedését és zavarát, amit az utóbbi feladattal keltette fel benne. Ugyan nem tudta mit is tett fele William fia, de érezte, hogy a fiának kellemetlen emléki vannak Jeremyvel kapcsolatban.

Handrose összeszűkítve mandulavágású szemeit lenyelte a torkán akadt gombócot, s lenézett az anyjára. Nem akarta mutatni a gyengeség jeleit. Főleg nem ma, amikor eltiporhatná az anyját azzal a ténnyel, hogy azon csak egyre több ránc lesz. Tisztában volt vele hogy bármennyire is büszke teremtés az előtte álló nő, a kora igen nagy gyenge pont a lényében.

- Nem lenne neki elég annyi, hogy lát hegedülni? Majd felkíséri az egyik alkalmazott. Had gondolja csak azt, hogy lehet esélye annál a baromnál. Mondjuk küldd Staceyt! Úgyis el van telve magától, hogy milyen szép. Sminkelni meg alapozózni még a hülye is tud. - hátat fordítva édesanyjának beletett két darab jeget a poharába, majd nyakon öntötte azokat a borostyánszín itallal. Rose megérintette fia vállát.

- Nem. Te fogod elkísérni, miután lezártad a partit a játékoddal, és megköszönted az összes résztvevőnek hogy eljöttek. - az arca komolyra váltott. Nem tetszett neki hogy a fia ellenszegül neki, valamint az sem, hogy felhozta az egyik alkalmazottuka,t aki még a nyáron majdnem elszedte tőle a volt szeretőjét. Fájt neki a tudat, hogy nem lehet olyan sima, feszes arca, mint annak az egyszerű, agyalágyult dolgozónak. Hiába volt féltékeny, büszke lehetett volna még ilyen idősen is az idomaira, mivel korához képest még mindig csinosnak számított. Ezzel ki is tűnt kortársai közül. Sokan azt pletykálták, hogy kés alá feküdt, és nem is egyszer. Habár ez soha nem történt meg. Mrs.Handrose nem érezte szükségesnek, hogy plasztikai műtétek sorozatinak adja ki magát.