A beavatás {Ticci Toby Fan Fiction }

II

Egy erős fejfájásra ébredek fel. Amikor kinytom a szemem minden homályos de több pislogás után már tisztul a látásom. Ötletem sincs, hogy hol lehetek. Valami pince szerüségben mert se padló se ablak és inkább polcok és dobozok vannak körülöttem. Világítás képpen pedig a plafonról van egy le lógó égő de az legalább fel van kapcsolva. Annak is épp annyi haszna van, hogy lássál és ne menj neki a falnak. Elkezdett kirázni, mert na elég hideg van itt plusz még jelenleg a jéghideg cementen ülök egy csőhöz bilincselve. Egy rövid gondolkodás után és a bilincs kulcsának hiánya miatt elkezdem rángatni a bilincset hátha csoda történik és kinyillik vagy kijön a cső a helyéről. Sajnos ezek közzül egyik sem törten még. Így én tovább maradtam veszteg és mértem fel körülöttem a helyet. A közelemben lévő falnál eszre veszem a hátizsákomat. Gondolatban végig futottam, hogy miket raktam bele. Telefon, papírzsebkendő, pénz, fülhallgató, hullámoscsatt. Ezaz! Hírtelen egy nagy remény kapott el, hogy még ma haza jútok. Mivel a kezemet nem tudtam használni ezért a lábammal próbáltam valahogy elérni. Azt hittem sikerülni fog de mintha kimértek volna és olyan távolságra rakták el töllem a hátizsákom, hogy ne érjem el. A labam elkezdett zsibbadni. A zsebemben is volt valami ami zavarta a "kényelmes" üldögélésemet. Eszembe jútott, hogy az az a bizonyos lap amit találtam. Megpróbáltam a bilincset úgy forgatni, hogy valamennyire ki tudjam szedni.

Pár másodperc elteltével sikerült! A csuklóm tiszta piros, mert a bilincs kidörzsölte és még ég is de szerintem most nem ez a legnagyobb bajom. Újra kibontom az össze gyűrt lapot és megint elkezdem tanulmányozni. Most már tudom miért volt ennyire ismerős de már túl későn vettem eszre, hogy hol is láttam már ezt.

- Üdvözlöm a nezőinket! - szólalt meg a tévében a riporter. - Jelenleg itt tartózkodóm ahol a múlthéten történt a gyilkosság. Mivel a rendőrség hamar lezárta az ügyet már el lehet ide jönni a még eléggé friss helyszínre. Itt tálalták az áldozatra - mutatott a riporter a beton fal tövébe. - és itt található az a jel ami valószínűleg az áldozat vérével volt felfestve. - a szürkés falon még tökéletes kirajzolódtak még az ujjaknak a nyomai ahogy felrajzolták oda. Nem volt cenzúrázva a kép. Én a konyha pultnál ülve nyolc évesen csak tátott szájjal néztem az adást. Még pár másodpercig mutatták a képet majd megint a riporter volt a tévé képernyőjén.
- A rendőrség sze... - a riporter mondatának a véget már nem sikerült megtudnom, mert anya elkapcsolta a tévét egy másik adásra. Én csak megfordultam és rá néztem. Ő pedig csak édesen rám mosoylgott és hozzám szolt:
- Nem mész inkább a szobádba játszani ? - kérdezte anya. Én csak a bólintottam és már álltam is fel a székről. Amikor mentem ki az ajtón meghallottam anya hangját de nem hozzam szólt.
- Frank vedd már fel végre! - mondta anya idegesen valószínűleg a telefonba. Apa megint nem veszi fel. Gondoltam magamban.

Ez volt az az emlék. Az éjjel mind csak azzal álmodtam. Nem rémálom volt csak... nem is tudom már nem tudom mit álmodtam. Neki dőltem a falnak nincs mit csináljak. Csak akkor van esélyem a szabadulásra ha nem jön véletlenül Superman és kivisz innen. Sok esélyem van mi?
Az égő elkezdett pislákolni. A hideg végig futott a hátamon de ez most nem a hideg miatt. Valami jön. Hirtelen előttem megjelent egy személy. Nem is egy személy hanem egy lény, mert nem volt arca. Magas volt, nagyon. Azt hiszem öltönyt hord nem látok rendesen ebben a fényben és még csápok is jönnek ki a hátából. Közelebb hajol hozzám. A félelem uralmat vesz a testemen elkezdtem reszketni. A szívem sokkal jobban ver épp, hogy fel nem robban a nagy gyorsaságtól. Egy tompa fejfájást érzek. A kezét a vállamra rakja.
- NE FÉLJ! - hallok egy hangot a fejemben. Azt hiszem, hogy ezt a lény mondta nekem. Lehunyom a szemem nem tudom miért. Nem saját akaratomból. Az a fejfájás felerősödik. Már már kibírhatatlan. Ki akarom nyitni a szemem de nem tudom. Valami nem engedi. Pár másodperc elteltével vissza kapom az uralmat a testemen és kinyitóm a szemem de nem a pincében vagyok.

Az erdőben vagyok de most különösebben sötét és ködös. Körülnézek. Azt veszem észre, hogy valaki foglya a kezem. Az a fehér maszkot viselő férfi. Most sokkal nagyobb nálam. Lepillantok a földre és nem hiszek a szememnek. Nem ugyanazok a ruhák vannak rajtam. Egy pizsamában vagyok és fehér zokniban. Az egész testem kissebb. A közelemben van egy tócsa és bele nézek. Én vagyok az de kicsi ként. A hosszú göndör barna fürtjeim a vállamon vannak leejtve. Én vagyok az gyermekként. Újra ránézek a maszkos férfira. Vissza le nézett rám. Egy ujjabb tompa fejfájást éreztem. Megint jön. A férfi jobban megszorítja a kezem de nem nyugtatás képpen. Ő is fél. Nem mutatja ki de érzem. Az a rémültség ott van körülötte a levegőben. Itt van előttem az a lény. Az egyik kezét a vállamra teszi. Egy keveset oldalra dönti a fejét. Elégedett velem. Ezt ő mondta. Mit tettem, hogy elégedett? Érősen felszisszennek. A fájdalmat már nem csak a fejemben érzem. Már végig fut a gerincemen és onnan végig fut az egész testemen. Mindenem fáj. A forró könnyek végig csordulnak az arcomon. Nem engedhetek a fájdalomnak. Nem csalódhat bennem. Össze szorítom a fogam és tűrök. A törékeny testemmel próbálom elviselni a fájdalmat. A szívem jobban ver. A szemem érősen becsukom és várom, hogy vége legyen.

A fájdalom elkezdett elmúlni. A fájdalom miatt el is felejtettek lélegezni. Most pedig emiatt szaporán veszem a levegőt. Már nem fáj semmim kinyitom a szemem de már nem áll előttem senki. Körülnézek de sehol sem látom. El ment, elvégezte azt amit akart velem csinálni. A férfi hátra fordul és húz magával. Az egész testemben érzek egy bizonyos forróságot. Ami miatt nem fázom. A száradt falevelek borítják be a földet. Egy-egy helyen egy kissebb levél kupac van. Ami az utamba kerül bele rúgok. A maszkos férfi nem szól rám csak előre néz és húz magával. Gyorsabbra veszi a tempót. Nem tetszik neki a jelenlétem. El akar menni a kötelemből vagy innen. Egy újjabb pocsolya mellett haladunk el. Bele nézek. Hirtelen megállok. A maszkos húz egyet rajtam de nem engedelmeskedem. Elengedem a kezét és közelebb megyek a pocsolyához. A szemembe nézek. Éjfekete színű a szemem. Az arcomon végig fekete csíkok vannak. Az ereim azok. Sokkal jobban ki vannak emelve. Feketék és vékonyak és az egész arcomon végig futnak majd a nyakamon. Lenézek a karomra és azon is fekete csíkok vannak.

Vissza jövök a jelenbe. Lassan elkezd távolodni töllem. Ürességet érzek ami az értetlenséggel keveredik.
- Akarsz valamit töllem de mit? - mondtam és utánna képszakadás. Olyan érzés mintha álomba merültem volna.

Felébredek. Itt vagyok az ágyamon. A szobámban. Újra szaporán kezdek lélegezni. Csak egy álom volt. Hope nyugodj meg csak de nem volt az. Ugyanazok a ruhák vannak rajtam mint az erdőben. Nem egy álom! Nem nem nem. Elkezdek pánikolni. Hangosan elkezdek zokogni, félek. Nincs kitől segítséget kérjek. Senki sem hinne nekem és senki sem tudna segíteni. Ő akar töllem valamit és meg is fogja szerezni. Az ablak felől hallatszódik egy koppanás. Letörlöm a könnyeimet de még mindig üveges szemmel oda nézek. Ott áll egy alak. Ez nem a maszkos. Ő alacsonyabb van valami a kezében. Az árnyékból véve talán egy fejsze. Ez nekem már túl sok. A félelem már dühvé változott. A méreg végig hatott a testemen. Mérgemben oda mentem az ablakhoz de amikor már kinyitottam nem állt ott senki.
Ránézek az órára és tízet mutat. Anyának rég itthon kéne lennie.